Királynők a Madách Színházban – Elsától Boleyn Annáig

A két darabot nem csak az köti össze, hogy királynőkről szólnak, vagy hogy mindkettő musical. A díszletük is közös. Míg délelőtt és kora délután Elsa és Anna uralja a színpadot, estére a Tudor-királynék költöznek be ugyanabba a palotába. Na jó, csak a színpad szélein álló elemekbe.

Történelem női szemmel

Kinek mi jut eszébe először VIII. Henrikről? Bevallom őszintén, nekem nem a történelemóra, hanem Patrick Swayze a Ghostból, amikor énekli, hogy „VIII. Henrik én vagyok, Henrik vagyok a nyolcadik”. Megvan a jelenet?

De térjünk vissza a színdarabra, mert ez egy királydráma. Illetve dehogyis, inkább királynői drámázás.

„Lapát! Lenyak! Kipurc! Lapát! Lenyak! Megúsz!”

Nagyjából így foglalja össze a darab néhány másodperc alatt VIII. Henrik hat feleségének sorsát, és ezzel indul is az előadás. A SIX-ben mind a hat királyné elmeséli a saját történetét, méghozzá nem kosztümös történelmi drámaként, hanem egy lendületes koncertmusical keretében.

Azt hittem, a „Történelem női szemmel” alcímet én találtam ki, és majd jól felhasználom a SIX-ről szóló írásomhoz. Aztán legutóbb feltűnt, hogy a darabban is elhangzik. Pedig úgy örültem az ötletemnek. 😀
De ennél jobban nehéz lenne összefoglalni, miről is szól a SIX.

Én már vagy hatszor láttam, nagy kedvencem. Sok dalszöveg kívülről megy, és rendszeresen azon kapom magam, hogy napokig valamelyik dallam jár a fejemben. Sőt, bár Spotify-on az eredeti angol változatot tudom csak hallgatni, bevallom, nekem a magyar dalszöveg még jobban is tetszik. A magyar változatból Instagramon láthattok egy kis ízelítőt, ugyanis a darab végén az utolsó számot lehet kamerázni.

A darabnak három különlegessége is van.

Az első, hogy teljes egészében nőké a színpad. Nemcsak a hat királyné, hanem a zenekar tagjai is hölgyek, így az este valóban a girlpower jegyében telik.

A második, hogy ez nem hagyományos musical, hanem koncert-musical. Itthon ehhez még kevésbé vagyunk hozzászokva, de Angliában a közönség is úgy éli meg az előadást, mintha egy koncerten lenne: együtt énekelnek, reagálnak, szinte részei az előadásnak.

A Madách korábbi SIX-előadásaiban ezt a hangulatot a nézőtér kialakítása is erősítette. A színpad hátuljában lelátós ülőhelyek voltak, a játéktér pedig kifutószerűen benyúlt az első sorok közé, így a szereplők sokkal közelebb kerültek a közönséghez. Az idei díszletváltással ez a megoldás megszűnt. Érthető okból, hiszen a Jégvarázs egészen más színpadképet igényel, de szerintem ezzel a SIX egy kicsit veszített abból az érzésből, mintha valóban egy koncert részesei lennénk.

A harmadik érdekesség pedig maga a darab születése.

A SIX-et két cambridge-i egyetemista, Toby Marlow és Lucy Moss alkotta meg. Úgy döntöttek, hogy VIII. Henrik történetét ezúttal nem a király, hanem a feleségei szemszögéből mesélik el. A történelemkönyvekben sokszor csak egy-egy mondat erejéig említett asszonyok itt végre főszereplővé válnak.

És mivel a történet új megközelítést kapott, a forma is szokatlan lett. A szerzők nem kosztümös történelmi musicalt írtak, hanem popkoncertet. A hat királyné popsztárként áll színpadra, hogy végre elmondhassa a saját verzióját arról, mi történt valójában.

Ha megkérdeznénk az embereket VIII. Henrik feleségeiről, valószínűleg a legtöbben rögtön Boleyn Annát említenék, méghozzá a lefejezésével együtt. Talán még Aragoniai Katalin neve is ismerősen csengene. De hogy mi történt a többiekkel? Na, ezt a hiányosságot a tudásunban a SIX nagyon szórakoztató módon pótolja.

És miközben rengeteget nevetünk, a történetek mögött ott van a valódi dráma is. A királynék nemcsak arról énekelnek, hogy a férjük hogyan bánt (el) velük. Szó esik vetélésekről, szeretőkről, törvénytelen gyerekekről, politikai játszmákról és arról is, hogy a Tudor-korban egy nőnek mennyi beleszólása volt a saját sorsába. Őszintén? Nem sok.

JÉGVARÁZS – AMIKOR A GYEREK CSAK ALIBINEK KELL MELLÉD A NÉZŐTÉRRE 😀

A Jégvarázst a nagyobbik lányommal néztem meg, mert mégiscsak jobban mutat az ember egy gyerekelőadáson gyerekkel együtt, még ha az a gyerek már egy nagy kamasz is. 😉 Bár ő egyébként is szívesen jött volna velem, hiszen régen nagy Jégvarázs-rajongó volt. Volt ő Elsa farsangon.

A Disney rajzfilmjeit én is szeretem, ráadásul nem sokkal korábban láttam a Broadway-változat felvételét a Disney+-on, így kíváncsi voltam, mit tud kezdeni a Madách Színház egy olyan előadással, ahol a látvány legalább annyira fontos, mint maga a történet.
Bevallom, az elvárásaim elég magasak voltak.
Aki látta az eredeti Broadway-produkciót, tudja, hogy ott a díszlet, a jelmezek és a színpadi trükkök egészen elképesztő szintet képviselnek. Ebben a magyar változat nyilván nem tud versenyezni vele. A „varázslat” felnőtt szemmel nálunk kevésbé látványos, és néha érezni a technikai korlátokat is.

Ennek ellenére voltak pillanatok, amelyek nálunk is működtek. Elsa híres átváltozása például a Madáchban is látványos jelenet lett. Nem ugyanaz a tátott szájjal bámulós varázslat, mint a Broadwayn, de így is megkapja azt a bizonyos nagy pillanatot, amire mindenki vár.
Külön öröm volt számomra, hogy a rajzfilmből ismert dalok magyar szövegei megmaradtak. Bevallom, engem nagyon zavart volna, ha a jól ismert sorokat teljesen átírják. Így viszont megmaradt az a komfortérzet, amit a megszokott dallamok és szövegek adnak. A többi dal is könnyen megjegyezhető, fülbemászó, és szépen illeszkedik a már ismert zenékhez.

Nekem ezért volt zavaró, amikor átdolgozták a Józsefet. Kívülről tudom az eredeti dalszövegeket, megvan kazettán is, így az új változatnál minden apró módosítás egyszerűen fájt. Egyszer néztem meg azóta, pedig a régit ha jól emlékszem hétszer láttam.

A szereposztás, amellyel mi láttuk az előadást, szerintem remek volt, mindenkire illett a karaktere. A gyerekszereplők pedig egyszerűen aranyosak. Az ember csak nézi őket, és azon gondolkodik, milyen ügyesen helytállnak egy ekkora produkcióban.

Ami pedig talán a legfontosabb: a Jégvarázs felnőttként is működik.

Persze a gyerekeknek ott vannak a vicces jelenetek, Olaf, a látvány és a mesebeli világ. Felnőttként viszont egészen más dolgok kerülnek előtérbe. A testvéri kapcsolat, az elengedés, az önelfogadás vagy éppen az, hogy milyen nehéz néha szembenézni önmagunkkal.

Összességében nagyon jól szórakoztam, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy csak kísérőként ülök a nézőtéren. Sőt! Ha újra lehetőségem lesz rá, valószínűleg másodszor is megnézem majd.

A blogszalagképben szereplő képek a Madách Színház honlapján találhatóak, a többi saját készítés.