Filmek női szemmel – Testről és Lélekről

Nehéz írni erről a filmről. Ahogy online több forrásból is olvasható, nézni sem könnyű, és ezt meg tudom erősíteni. De nagyon megéri.

De hogy miben rejlik a nehézsége? Kendőzetlenül beszél hozzánk mind a Testről, mind a Lélekről, és ezt bizony szokni kell. Saját nyelvén, hol szimbolikával, hogy pőrén tálalva, és a filozófián túl kérdéseket is felvet.
Nem célja szépíteni, véleményt formálni – hű saját műfajához, nem is akar más lenni és az előadás alatt egyénileg mindenki eldöntheti, hogy kuncogni, elszörnyedni, avagy csodálni vágyik, ami a vásznon zajlik.

Emlékszem, ezt a fajta tárgyilagosságot utoljára Kertész Imre Sorstalanságának olvasása közben véltem felfedezni, és továbbra is vallom, hogy a legnehezebb témákhoz csak két lépést hátralépve lehet a legbátrabban hozzányúlni.
Ehhez tökéletesen asszisztál a lágy színekkel kombináló, még a téli képeben is melegséget sugárzó fényképzés, amely egy percig sem szépeleg és a hatása alá vonja az embert.

A film műfaját az alkotók románcként határozták meg, és valóban, szerelmi történetet kapunk, de aki a hollywoodi fényesre nyálazott romantikus komédiát várja, ne álljon sorban a jegypénztáraknál. Vagy tegye azt, és egy életre megváltozik a véleménye az ilyen típusú filmekről.

„Marika” és Endre története minden, csak nem hétköznapi: egy véletlen folyamán jönnek rá, hogy mindketten szerves részei a másik álmának, minden áldott éjjel. Gyönyörű párhuzam ez arra, amely minden szerelmes összehoz: mindketten ugyanarról álmodnak, ugyanarra vágynak.

Azonban a két karakter sem mindennapi.. az idősödő férfi fizikálisan, a fiatal lány pszichésen küzd kihívásokkal. De mindez szinte érdektelen, elnézve a film történetvezetését, abba nem fér bele semmiféle skatulya.
A maga egyszerűségében a puszta lényük, a közös illúziójuk, közös álmuk a film témája, és ők ketten pontosan ugyanúgy tévelyegnek az emberi kapcsolat útvesztőjében, mint bármelyikünk.

Egyszerre volt szívderítő és szívfájdító a vakvágányokat, vagy az olyan hibákat végignézni tőlük, amiket mindannyian elkövetünk. Kommunikációs szakadékok, félreértések, előítéletek, féltékenység, öncsalás, „belehalok, úgy szeretem”, mámor – akár egy igazi Shakespeare drámában.

Mégis úgy érzi az ember, – sőt, talán épp ezért érzi úgy – hogy valami igazit lát, valami valódit, amit a ‘vágóhídra küldött’ szerelem őszintesége sem tud nyerssé tenni, még a helyenként vulgáris jelenetek sem keserítenek meg, vagy bagatellizálnak el.

Pontos egyensúly feszül az egyes összetevők között, van egy határ, amelyet sosem lép át a kifinomult érzékkel és intelligenciával rendezőnő, Enyedi Ildikó. Ráadásul minderre úgy képes, hogy a több jelenetben patakokban folyó vér ellenére nem csupán az ő keze marad tiszta, hanem az általa elmesélt történet és főhősei is egyaránt.
Megosztó alkotás lesz, ez nem vitás. A szigorúan csak könnyed popcorn mozikra vágyó közönségnek nem javasolnám, de aki szeretni fogja, az fenntartások nélkül teszi majd.

És ahogy minden igazán jó film esetében, úgy itt is az utolsó képsorok, mondatok, komoly agymunkára késztetik a kellőképpen megdolgozott nézőt, szabadon elmélkedhet és találgathat, hogy „mire is gondolt itt a szerző”…
A Testről és Lélekről befejezése számomra valahol az illúziók végét szimbolizálta, egy vágy beteljesülését, ahol a boldogság olyan űrt teremt, amiben felveti annak kérdését: mi következzen ezután? És hogyha szerencséjük van hőseinknek, új, közös illúzióra találhatnak, és azt álmodják tovább.