Csak nekem maradt keserű szájízem a Gasztrocsaták 2. évadának döntője után?

Végtelenül irigylem azt a szellemiséget, amit ezek a koreai TOP100-as versenyek képviselnek. Azt az egymás iránti tiszteletet, ami nem manír, hanem alap. Azt, ahogyan egy vereség után is meghajolnak, és ahogyan elismerik a másik munkáját még akkor is, ha az fáj, mert éppen miatta estek ki.

A Gasztrocsaták esetében ez a tisztelet kiegészül az alapanyagok iránti alázattal és a hagyományok iránti hűséggel. Talán épp ezért bosszantott kicsit ez az évadvég jobban, mint egy sima igazságtalanság. Mert amikor egy ilyen tiszta értékrendre épülő formátum strukturálisan billen meg, az nemcsak rossz döntésnek érződik, hanem kicsit árulásnak is.

Napok óta bújom a netet, külföldi fórumokat, kommenteket, Redditet, mert szerettem volna tudni, hogy csak nekem maradt-e keserű szájízem a döntő után. Itthon már megbeszéltük a férjemmel, hogy számunkra egyértelműen Gasztroszörny volt a nyertes. De vajon más is így látta?

A „100-as” koreai survival műsoroknak eddig volt egy hallgatólagos szerződésük a nézőkkel. Ha bejutsz, komolyan vesznek. Ha kiesel, szakmai okból esel ki. Ha nyersz, az megkérdőjelezhetetlen.

Az első évad elején szórakoztató káosz uralkodott, direkt érdekes figurákkal és sok gyenge láncszemmel. Ott fokozatos volt a tisztulás és egyértelművé vált, hogy a profik maradtak a végére.

A második évad viszont már eleve elit mezőnnyel indult, ezért elit döntőre is számítottunk. Ezt azonban nem kaptuk meg szerkezetileg, csak egyes tányérok szintjén.

A nemzetközi rajongói konszenzus meglepően egységes. Kevesen vitatják a győztes technikai tudását, elvégre Choi Kang-rok a MasterChef Korea második évadát is megnyerte. Ugyanakkor nagyon gyakran előkerül ugyanaz a kritika.

„Technikailag hibátlan volt, de érzelmileg és kreativitásban messze nem ez volt a legerősebb étel.”

Sokan pontosan azt írták le, amit én is éreztem. Már az egyenesági továbbjutáskor sem volt igazán meggyőző az étel. Ott is biztonsági játékot játszott, inkább fine dining precizitást mutatott, mint valódi döntős kockázatvállalást.

„Ez egy döntő volt, nem egy éttermi vizsga.”

Már a fekete–fehér kanálnál megbillent valami

Sokáig azt hittem, a probléma a döntőben van. Aztán visszagondolva rájöttem, hogy már korábban kezdődött, a fekete kanál–fehér kanál csapatversenyes kiejtésnél.

Papíron izgalmasnak tűnt, a gyakorlatban viszont erősen torzított. Rengeteg kreatív, kockázatvállaló fekete kanalas esett ki úgy, hogy közben a fehér kanalas oldalon bőven maradtak biztonsági játékosok, akik ellavíroztak a többiek sikeres főzésén.

Itt jelent meg először bennem az az érzés, hogy nem ugyanazért a teljesítményért nem ugyanaz a következmény jár. De ezt még elfogadtam.

A páros főzés jó volt, egymás ellen állítani őket viszont végzetes hiba

A páros verseny szerintem az évad egyik legjobb ötlete volt. A hiba nem a feladatban, hanem a kimenetelben volt. Másképp választottak volna párt, ha tudják, hogy később egymás ellen kell nyerni? Ebben egészen biztos vagyok.

Ezt nyilván nem közölték velük előre, ezért is állhatott össze egy olyan elképesztően erős páros, mint Gasztroszörny és Son Jong-von. Tudták, hogy együtt biztos esélyük van. Már az előkészületeknél is kiemelkedőek voltak, de a főzés alatt vált igazán egyértelművé, hogy ők a legjobbak. Előre kinyomtatott menetrenddel dolgoztak, katonai precizitással, elképesztő tudással.

És pontosan ez lett a hátrányuk is.

Itt mutatkozott meg igazán a zsűrizés egyik vakfoltja. Náluk az „elég jó” nem volt elég, ami egy másik párosnál akár nyerő is lehetett volna. Maguk felé biztosan nem volt elég, de a zsűri felé sem. Tőlük alapból többet vártak, nemcsak kimondatlanul, hanem kimondva is. És lehet, hogy mi, nézők is.

Egy apró, de beszédes pillanat az üres szék a TOP7 asztalnál

Van egy jelenet, ami elsőre talán jelentéktelen, de bennem nagyon megmaradt. Amikor összeült a TOP7, Choi Kang-rok végül az utolsó helyre ült le, és egy szék üresen maradt. Valószínűleg Gasztroszörnyék párosa hamarabb elkészült, de a nagyobb hatás kedvéért később zsűrizték őket.
Mert tudták, amit mindenki más is. Ők a legerősebbek.
A dramaturgia már itt elkezdett a struktúra ellen dolgozni.

Sunjae mester és Yun Szodzsumester két út, két teljesen eltérő versenylogika

Sunjae mester iránt maximális tiszteletem. A templomi konyha filozófiája, az alapanyagok mély ismerete, a mértékletesség mind vitathatatlan értékek. Ő volt talán a legjobb példája az egymás iránti tiszteletnek is, mindig az ellenfelének drukkolt.

Versenyhelyzetben az elején nem volt bennem semmilyen kétely vele kapcsolatban. A vakteszten kiesett, majd visszahívták, és ezt a döntést teljesen jogosnak éreztem. Itt egyértelműn az étel íze döntött. A bírák is nehezen választottak, a különbség minimális volt.

A kérdések később jelentek meg, különösen a TOP7-be jutásnál. Ekkor kezdtem azt érezni, hogy nem teljesen ugyanazzal a mércével értékelik őt, mint a többieket.

Az ételei számomra sokszor inkább filozófiát közvetítettek, mint versenyre szabott teljesítményt. Egy ilyen megmérettetésben viszont egy séf nem teheti meg, hogy következetesen nem használ fűszereket, mert ettől a néző számára is nehezebb elhinni, hogy az étel valóban kiemelkedően finom. Meggyőződésem, hogy Sunjae mester kiválóan készíti azokat az ételeket, amelyek a saját szellemiségéhez és a templomi konyha világához tartoznak. Egy ilyen versenyhelyzetben azonban ez a szemlélet erősen behatárolja a lehetőségeket.

Ettől függetlenül a TOP20-ba kerülése számomra sem volt kérdés. A párbajnál viszont már azt éreztem, hogy nem kizárólag a tányér beszél, hanem az életút, az iránta érzett tisztelet, és talán egy tudatosan felépített marketing a producerek részéről.

És itt válik igazán érdekessé az összevetés Yun Szodzsumester történetével. Ő nem hozott kész filozófiát. Nem volt mögötte aura vagy hatalmas életút, csak az eddigi tapasztalatai, a saját kis büféje és a szodzsukészítés tudománya. Amit hozott, az a tanulás iránti vágya volt.

Körről körre látszott rajta, hogy figyel, alkalmazkodik, fejlődik. Ez nem narratíva volt, hanem folyamat. És ezért működött. Ezért lett sokak kedvence, és az internet népe szerint egy hármas döntő esetén abszolút befutó.

A répa-párbaj a szezon csúcspontja

Ahogy tavaly a tofu-kör hatalmas ötlet volt, idén a répa-projekt is nagyot ütött. Itt végre minden működött. Egy alapanyag, nincs menekülőút. Nem lehetett elbújni pusztán a kreativitás mögé, kellettek az ötletek egymás után, egyre merészebbek.

Ezért volt különösen fájó, hogy előtte a Főző-éden körből az egyenes ági továbbjutó Choi Kang-rok volt, nem csak szerintem túlértékeltként. A répaköröknél nagy valószínűséggel elvérzett volna. Utólag visszanézve itt már jobban kilógott a lóláb.

Nem véletlen, hogy a répa-párbaj végén Gasztroszörny és Hou Deok-juk mester maradt állva. Ez a kör sokkal inkább megfelelt egy döntőnek.

Gasztroszörny, vagyis Lee Ha-sung és Choi Kang-rok – két döntős, de szerintem két teljesen eltérő súlycsoport

Ha már személyes történet volt a döntő feladata, érdemes ezt a két tányért egymás mellé tenni. Gasztroszörny étele is fine dining volt, még akkor is, ha ezt belsőségekről sokan nem feltételeznék. De nem stílusgyakorlatként, hanem valódi, személyes történetként.

Choi Kang-rok ezzel szemben saját magát is kis szürke egyenséfként jellemezte, és számomra az ételéből is pontosan ez jött le. Korrekt. Precíz. De nem döntős súlyú.

Itt vált egyértelművé a zsűrizés íve. Ő a visszatérő, akinek most be kell érnie. Sok komment szó szerint így fogalmazott:

„Nem rossz séf, de úgy bántak vele, mintha ő lenne A séf.”

Ha már a feladat személyességet kért, akkor Gasztroszörny tányérja sokkal többet mondott. Nem véletlen, hogy a nemzetközi rajongói közösség egyértelmű kedvence lett. Egyszerre volt technikailag erős és kreatív, mindig kockázatot vállalt, és nem safe fine diningot játszott. Az ételei emlékezetesek maradtak.

A döntőt összefoglaló mondat sokaknál ugyanaz volt.

„Ez nem volt igazságos, de érthető. Ettől még csalódás.”

Nem lett ikonikus győztes. Nincs emblematikus döntős pillanat. A közösségi diskurzus nem ünneplés, hanem elemzés és vita.

Hogyan nézne ki számomra egy valóban korrekt 3. évad

Ha a Gasztrocsaták harmadik évada valóban tanulna a második hibáiból, szerintem nem látványos újításokra lenne szükség, hanem visszatérésre az alaplogikához.

Elsőként elengedném a fekete–fehér kanál rendszerét. Nem azért, mert ne lenne izgalmas, hanem mert egy TOP100-as mezőnyben túl korán hoz létre hierarchiát, és ezzel óhatatlanul torzít. Egy ilyen versenynek azt kellene üzenni, hogy itt és most számít, amit főzöl, nem az, honnan jössz.

Ez már a fekete kanalas kiválasztásnál és a vakteszteknél is kiválóan működött. A zsűri könyörtelen volt, de igazságos. Elég csak Gasztroújítóra gondolni. Hiába a hihetetlen szaktudás, a megszokott nem volt elég jó, ide már az elején is teljesen más lépték kellett.

A kezdeti szűrést ezért körmérkőzéses rendszerben képzelném el. Nem egy rossz nap döntene, hanem több főzés összképe. A biztonsági játék nem lenne elég, de egyetlen kockázatvállalás sem végezne ki azonnal egy séfet. Ez kiszűrné azokat, akik csak túlélni tudnak, és megtartaná azokat, akik gondolkodnak.

A páros főzést mindenképpen megtartanám, mert az egyik legerősebb része volt az évadnak, de nem kiesésre. A legerősebb párosokat nem egymás ellen kellene fordítani, hanem jutalmazni, előnnyel, immunitással, stratégiai mozgástérrel. Így a páros főzés nem áldozatokat termelne, hanem minőséget.

Az elődöntőt továbbra is egy alapanyag-központú kihívásnak adnám, olyannak, mint a répa-párbaj volt. Egy alapanyag, teljes szabadság, nincs narratíva, nincs menekülőút. Itt derül ki igazán, ki mit tud, és ki mit akar mondani főzéssel, és az is, hogy képes-e újra és újra megújulni.

A döntőt nem kettő, hanem három séffel képzelném el. Egy többkörös, összpontszámos fináléban nem egyetlen pillanat döntene, hanem egy teljes gondolkodásmód.

Ehhez viszont elengedhetetlen lenne a zsűri megerősítése is. A mostani tengely, Paik Jong-won és An Sung-jae mellé Hou Deok-juk szerintem természetes módon illeszkedne harmadik zsűritagnak. Nem stílust vagy trendet hozna, hanem tapasztalatot és arányérzéket. Olyan mentort, aki nem magyarázkodik, hanem megnyugtat, és aki a tapasztalatával vitákat dönt el. Ötvenhét éves életműve önmagáért beszél. A répa-párbajban is pontosan ez látszott. Nem technikai fölényt, hanem szerteágazó tudást képviselt.

Ha mindez megvalósulna, a Gasztrocsaták nem lenne hangosabb, látványosabb vagy drámaibb. Csak igazságosabb.

És talán pont ez hiányzott leginkább a második évad végére.