Könyvajánló: Delphine de Vigan – No és Én
Pár éve olvastam, de ismét kezembe került a könyv és a régi ajánlóm is. Most a Női Logikán is megosztom veletek a véleményemet róla.
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 216
Fordította: Burján Mónika
Eredeti ár: 2499,- Ft
moly.hu értékelés: 86%
Besorolás: Ifjúsági
Fülszöveg:
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások előtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.
No bizalmatlan, vad, keserű.
No az utcán él. Hajléktalan.
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte.
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban.
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó?
Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték.
Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről.
Eközben megismerjük Lou hátterét, a széthullott családot, hogy anyja katatón állapotban van egy családi tragédia miatt és hogy Lou mennyire hiányolja a szeretet, törődést. Ezt a hiányzó kapcsolatot találja meg végül No-ban, a szeretet egy formáját.
Lou kitalálja, hogy úgy segíthetne rajta, ha No hozzájuk költözik, így lenne lakcíme, azzal már mehet munkát keresni. Természetesen ez nem ilyen egyszerű, csak egy 13 éves lány képzeletében. Az összeköltözéssel jönnek a bonyodalmak is, a féltékenység, konfliktusok.
„Az ember képes szuperszonikus repülőgépeket és rakétákat küldeni a világűrbe, egyetlen hajszál vagy a bőr egy parányi részecskéje alapján képes azonosítani egy bűnözőt, olyan paradicsomot termeszteni, ami három hétig eláll a hűtőben, anélkül, hogy a héja megráncosodna, mikrochipen információk milliárdjait tárolni. Az ember képes hagyni, hogy emberek haljanak meg az utcán.”„Tudom, néha jobb így maradni, önmagunkba fordulva, magunkba zárkózva. Mert egy pillantás elég, hogy meginogjunk, ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érezzük mennyire törékenyek és mennyire sebezhetőek vagyunk. És néha minden összeomlik akár egy gyufából emelt piramis.”„Gyakran sajnálom, hogy nem lehet eltörölni a már a levegőben lógó szavakat úgy, ahogy a papíron kiradírozzuk őket, hogy nem létezik valami különleges toll, amivel a fejünk felett hadonászva áthúznánk az ügyetlen szavakat, mielőtt meghallanák őket.”„…azt hiszem, még soha életemben nem ettem ennyire rosszat, pedig a menzán ebédelek.”
Delphine de Vigan 1966-ban született Franciaországban. Első négy regényét éjszakánkét írta, mert napközben egy közvéleménykutató cégnél dolgozott.Első könyve a Jours sans faim Lou Delvig írói álnév alatt jelent meg 2001-ben. Átütő sikert 2007-ben a No és Én hozott neki, mellyel elnyerte 2009-ben a Rotary International díjat, ami Franciaország egyik tekintélyes irodalmi díja. A könyvet 20 nyelvre fordították és filmadaptáció is készült belőle 2010-ben. Ezután a siker után teljes állású író lett.
2011-ben újabb neves francia irodalmi díjakat nyert egy másik novellájával, a Semmi nem áll az éjszaka útjábannal, ami arról szól, hogy hogyan tud megbirkózni a család egy nő bipoláris zavaraival.
