Másfél ezer kilométernyi utazás során elveszni, és 25 év után haza-, és magunkra találni.
Az öt éves Saroo ráveszi bátyját, Guddut, hogy vigye magával dolgozni éjjel, ám elveszítik egymást és a kisfiú rossz vonattal utazik egyes egyedül, egyre távolabb észak-indiai otthonától. A megrettent és megzavarodott Saroo másfél ezer kilométerre vetődik el, a nyüzsgő és átláthatatlan Kalkuttába. A csodával határos módon szabadul a veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekből a város utcáin, mígnem egy árvaházban köt ki. Ott egy ausztrál házaspár fogadja örökbe, így biztonságban és szeretetben nőhet fel Hobartban. Egy frissen szerzett ismeretségnek és egy magában mélyen elnyomott emlékképnek köszönhetően azonban 25 évvel később szinte megszállottjává válik családja felkutatásának, amelyben abszurd módon a Google Earth lesz segítségére.
Garth Davis rendezőről mindössze annyit tudni, hogy a 2013-ban indult Sundance Channelen futó sorozat, A tó tükre (Top of the Lake) néhány epizódját mondhatja magáénak. Érzékeny ábrázolásmódja már ekkor is megfogott, de ebben a filmben ezt is sikerült felülmúlnia.
Sunny Pawar, a kis Saroo-t alakító indiai kisfiú döbbenetesen szép, és éppen ennyire hiteles alakítás nyújt szerepében. A történetnek, és a köré rajzolt képeknek olyan szívszorítóan szerves része, hogy együtt él velük. Csak remélni tudom, hogy a felét nem értette annak, ami a forgatókönyv szerint történt vele, mert végignézni is nehéz volt, nem hogy megélni. Ahogy a számtalan fenyegető helyzet között lavírozik, és szinte hajszálon múlva kerüli el azok végzetes kimenetelét – azt érzékenyebb lelkű nézőknek semmi esetre sem ajánlanám.
A felnőtt Saroo szerepében azt a Dev Patelt láthatjuk, akinek nem ismeretlen a vörös szőnyeg, és szinte mondhatjuk az ügyeletes indiai színésznek is. Hiába fanyalogtam korában, hogy agyonfoglalkoztatja Hollywood, mintha nem lenne más bevethető indiai színész – tagadhatatlanul tehetséges, és öröm nézni a vásznon.
Az örökbefogadó szülőket megformáló Nicole Kidman és titkos kedvencem, David Wenham (Gyűrűk ura) tökéletesen asszisztál a tűpontosan célba érő, gondolatébresztő képsorokhoz. Ez a film, a sallangmentes zenéjével, a megindító és giccsbe mégsem hajló történetével nem azokat a ziccereket rúgja be, amiket várna az ember.
A finálét sem mondanám kiszámíthatónak, mert habár féltem tőle, hogy az alkotók, vagy a sors, amely az események fonalát szőtte cserben hagyhat, egy pillanatig sem okozott csalódást. Erre a pontra sikerült olyan szintre fokozni az elvárásokat, és az érzelmeket, hogy katarzison kívül semmi másnak nem volt esélye.
Jó volna most csak sírni, sírni, amíg még könnyem van, mert elképesztő ez az igaz történet. Felfoghatatlan az is, hogy ahogy mondani szokás ‘a sors korán kezdődik el’, milyen utakat képes ránk szabni az Ég, és milyen jó, hogy vannak még emberséges emberek, akik akkor dobnak mentőövet, amikor már nem is számítunk rá.
És sosem szabad elfelejteni, hogy nem mindenki olyan szerencsés, hogy rátalál egy család és megmenti a feje körül cikázó démonoktól.
De magunkat még megtalálhatjuk, bármikor. Ez nem életkor, vagy élethelyzet függő. Kötelező feladat.