Ki ne akarta volna már valaha, hogy az álmában szereplő személy bárcsak valóságos lenne? Mi van akkor, ha az álom valóra válik? És mi van akkor, ha az álmok átszivárognak a valóságba és már nem tudjuk, hogy ép eszünknél vagyunk-e?

Tudtad, hogy ahányszor álmodunk, alapjában igazoltan elmebetegek leszünk?

Jó, nem kell egy sci-fi-re gondolni, ez igazából csak egy szerelmes tiniregény. Viszont erősen eszembe jutott néhol Leonardo DiCaprio Eredet filmje azoknál a részeknél, mikor az álmok átszűrődnek a valóságba és főszereplőink nem tudták éppen, hogy alszanak, vagy ébren vannak-e.

Nagyon tetszettek az álmok. Az tudja megérteni ezt igazán, aki pont ilyen színesben álmodik, ilyen valószínűtlenben, ugrálva a képkockák, helyszínek között. Mikor egy egész regény lepereg egy éjszaka alatt és reggel kedved lenne leírni őket, mint ahogy Alice is teszi.

Lássuk kicsit a történetet!

Alice Bostonba költözik édesapjával az örökölt anyai nagymama-féle házba. Apuka egy professzor, úgyhogy kicsit elvarázsolt. Anyja nagyon régen hagyta őket magukra, elutazott külföldre kutatni és elfelejtett hazajönni. Ez mindkettejükben egy hatalmas csalódás, de él még bennük a remény, hogy egyszer talán még egy család lehetnek.
Alice az álmaiba menekül, ahol Max a társa, sok-sok kalandot élnek át együtt. Aztán a bostoni iskolában Max szembe jön vele, ami Alice-t letaglózza. Próbálja megfejteni, próbára tenni a fiút, hogy szellemet lát, vagy tényleg ő az a Max. A fiú először tagad, de szép lassan kibújik a szög a zsákból, hogy valóban egymással álmodnak minden éjszaka, egymás álmaiban szerepelnek. De ez ugye egyáltalán nem normális. Alice rátalál az ÁKI-ra, ahol az álmokat kutatják és Peeterman-re, akiről nem gondolná az ember, hogy tudós, mert mindig valamilyen sportgöncben flangál. Alapból az egész hely nekem kicsit bűzlött, de végül nem úgy lett igazam, ahogy sejtettem, de ennyire ne menjünk bele…

Néhol Alice karaktere idegesített, bár való igaz, hogy egy tini azért így működik.

Törtem is rajta a fejemet, hogy vajon mindenki ilyen makulátlan lesz-e öregkorára, vagy én még nyolcvanévesen is olyan pulóverben fogok járni, aminek kilyukasztom a kézelőjét, hogy keresztüldughassam rajta a hüvelykujjamat.

Max kicsit skizofrén létét is már meg tudom érteni az ő hátterével.

– Nem költözhetek vissza az álmaimba, Alice. Túl keményen megdolgoztam a valóságért.
– Még akkor sem, ha az álmaid itt állnak az orrod előtt? – kérdezem. A hangom megtörten cseng, hajszálnyira a sírástól.
Csak csóválja a fejét.

Akik viszont végképp tetszettek, azok Oliver és Sophie. A négyesben együtt utazós fejezetek a könyv végén lettek a kedvenceim, de alapból Oliver egész derűs lénye nagy kedvenc. Még akkor is, ha szabályt szeg szabály hátán, a könyörgő kutya szemeiért mi is megbocsájtunk neki, mert érezhetően hatalmas szíve van és ő is csak barátokra vágyik.

Értékelés:

Összességében 7/10, mert nem egy felejthetetlen történet, de egy kikapcsolódásnak abszolút tökéletes. Tiniregény? Igen, de felnőtt fejjel is élvezhető, sőt, szerethető, mulattató.
Várom az írónő másik könyvének is a megjelenését, remélem azt is kiadja a Maxim.

Alice, mióta csak az eszét tudja, Maxről álmodik. Minden nap, elalvás után bejárják a világot, egzotikus helyekre utaznak, beszöknek a Louvre-be, vagy épp egy piramis tetején piknikeznek. És az ezernyi mesés kaland során egymásba szeretnek. De ez mind csak álom… Max ugyanis nem létezik. Legalábbis a lány ezt hiszi… 
Alice édesapjával Bostonba költözik, és amikor belép új iskolájában az osztályba, Maxszel találja magát szemben. De a valóság más, mint Alice fantáziájában. A fiú kimért, és ráadásul van barátnője. És az ismerkedés korántsem olyan tökéletes, mint azt a lány remélte. 
Amikor pedig kiderül, hogy Max álmai is régóta Alice-ről szólnak, a képzelet és a valóság egyre inkább kezd összemosódni. Úgy tűnik, véget kell vetniük a közös fantáziáknak, ezért mindent megtesznek, hogy kiderítsék a rejtélyes közös látomások okait. 
De annak, aki álmában lesz szerelmes, elég-e valaha is a valóság?

 

Lucy Keating író, San Francisco-ban él, de Bostonban nőtt fel és a mai napig nagyon hiányolja a Keleti Partot. Amikor éppen nem ír, akkor megszállottan keresi az új zenéket, új fagylaltízeket talál fel, vagy pedig mélyenszántó beszélgetéseket folytat kutyájával, Ernie-vel.