Ez a könyv beszippant, megrág, kiköp és még meg is tapos, de nem bírod letenni – Kristin Harmel: A ​felejtés édes íze

Féltem belekezdeni ebbe a könyvbe, pedig már régóta a polcomon várja a sorát. Féltem, mert jól sejtettem, hogy a rózsaszín mázas borító mögött egy felkavaró történet fogad majd. Nem tévedtem.

Mindannyian hozunk döntéseket és áldozatokat annak érdekében, amiben a legjobban hiszünk.

Nem hinném, hogy azért álltam most neki, mert három napja volt a holokauszt nemzetközi emléknapja, vagy mert férjem napok óta levéltárakban kutat a családfa után. Bár ez is elképzelhető.

„Az ​élet soha nem úgy alakul, ahogy tervezzük, hanem ahogy lennie kell.”

A frissen elvált Hope McKenna-Smith egyedül neveli tizenkét éves kiskamasz lányát, Annie-t, és az anyagi nehézségek ellenére is igyekszik életben tartani a családi cukrászdát, igaz, egyre fogyatkozó reménnyel. Mert bár az Esthajnalcsillag a turisták és a helybéli lakosok szerint is Cape Cod egyik legnépszerűbb helye, mégsem hoz annyi bevételt, amennyi elegendő lenne a megélhetéshez, a havi törlesztőrészletek kifizetéséhez.

Hope-ot kétségek gyötrik, hogy megérte-e a szülés miatt félbehagyni a jogi egyetemet, aztán évek múlva kiszállni a férjével közös vállalkozásból, és magára vállalni a családi hagyomány folytatását, az édesanyjától és a nagyanyjától tanult cukrászmesterséget. Ha szemet hunyt volna Rob félrelépése felett, ma is az ügyvédfeleségek biztonságos, kiszámítható életét élhetné.

Magányos küzdelmét nagyanyja, a francia származású Rose súlyosbodó Alzheimer-kórja is nehezíti. Aztán az idős hölgy egyik ritka tiszta pillanatában arra kéri, hogy utazzon el Párizsba, és derítse ki, mi történt a második világháború és a holokauszt idején elveszett családtagjaival. Hope, aki korábban mit sem sejtett nagyanyja múltjáról, vonakodva bár, de repülőre ül, aztán nyomozásba kezd a Fény Városában.

Keresése nyomán hetven éve eltemetett családi titkok, három világvallás ínycsiklandó süteményreceptekben megtestesülő hagyományai, és egy csodálatos, elpusztíthatatlan szerelem bukkan fel a múltból, örökre megváltoztatva a zárkózott és folyton tépelődő Hope egyhangú napjait.

Ez még egy 2012-ben, a Pioneer Books gondozásában megjelent könyv. Ez egy igazi love story a II. világháború árnyékában. Egy eltitkolt család, eltitkolt múlt, ami rányomja a dédunokára is a bélyegét. Ezt próbálja meg Rose egy tiszta pillanatában helyre hozni és saját magának is megnyugvást találni, hogy ne a jégszívűségét hagyja maga után örükül. Mert sajnos azt kell látnia, hogy a szerelmi életük az utódainak ugyanolyan szerencsétlen, mint az övé volt. Ő a szabadság földjén, Amerikában kezdett új életet, mikor a a férje, aki pilóta volt a háborúban, kimenekítette. A lánya apa nélkül nevelte fel a gyermekét, folyton váltogatva a pasijait, a lányát hideg szívvel nevelve. Az unoka, Hope most vált el, a férje egy nagyképű idióta, aki a nála fele annyi idős pipik után futkos éppen, a dédunokája pedig most a szülei válása miatt haragszik a világra, de főleg a saját anyjára.

Te nem az anyád vagy, drágám – csitítgatta szelíden.Úgy érezte, megszakad a szíve, hiszen ez csakis az ő hibája. Egyedül az övé. Honnan tudhatta volna, hogy a döntései generációk múlva is éreztetik a hatásukat?

Én igazán sajnálom Hope-t. Sajnálom, mert a 12 éves lánya szemében ő a szemétláda (és erre az apja még rá is tesz, hogy őt állítja be a válás okozójának) és úgy beszél vele, hogy az embernek a bicska kinyílik szülőként a zsebében. Persze, a gyereket is megértem, de akkor is tiszteletlen és egy szülővel sem lehet így beszélni, hiába haragszunk! Sajnálom, mert az álmait feladta a terhesség miatt és mindig is a férje kívánságait leste, sose szerették igazán. Sajnálom, mert elvesztette az anyját és most a nagymamáját is lassan elveszíti. Sajnálom, mert a boltja a csőd szélén áll és még ötlete sincs, hogy menthetné meg. És sajnálom, mert a jóra vak és úgy látja, hogy őt nem lehet szeretni és nem érdemel meg senkit és semmit (ami az anyja rideg nevelésének köszönhető, akinek sosem volt ő elég jó a szeretetére).

Hirtelen azok a tündérmesék jutnak eszembe, amiket kislánykoromban mesélt nekem a hercegről meg a hercegkisasszonyról. A hercegnek egy távoli országba kellett utaznia, hogy megküzdjön a gonosz lovagokkal, de megígérte a hercegkisasszonynak, hogy egy napon visszatér hozzá, mert a szerelmük soha nem halhat meg.

Létezik-e sírig tartó szerelem, pláne első látásra született? Hogy lehet valaki egyszerre zsidó, katolikus és muszlim is? Meg lehet-e találni a rég elveszett rokonokat? Igazak-e a tündérmesék és a herceg tényleg eljön-e végül a hercegkisasszonyért? Ez mind-mind Rose története, amit Hope-nak kell felgöngyölítenie.

Nagyon tetszett a párizsi nyomozós szál és a sok-sok recept, amiket mind ki fogok próbálni.

A történelmi események, az emberek történetei viszont szívbemarkolók, papírzsepi nélkül nem lehet végigolvasni. A lelkét az embernek nagyon fel kell vérteznie, nem véletlenül nem szoktam világháborús történeteket olvasni, mert az emberi aljasság és az egész deportálás értelmetlensége és kegyetlensége ép ésszel felfoghatatlan. Viszont nagyon szívmelengető volt olvasni, hogy a muszlimok hogyan segítették a világháború idején a zsidókat, milyen jól megfér egymás mellett minden vallás, ha hagyják.

Hope elutazik, nyomoz és talál. És amikor azt hiszed, hogy most már jön a happy end, kapod az újabb gyomrosokat.

Mégis azt érzed, hogy jó vége lett a történetnek.

Nem kevés kutatómunka áll a könyv mögött, emelem a kalapom az Írónő előtt! És abban is biztos vagyok, hogy megannyi  hasonló történetről tudnának a túlélők mesélni, ha egyszer valaki megírná azokat is.

Kristin Harmel nemzetközileg elismert regényíró, akinek a könyveit számos nyelvre lefordították és a világ minden táján értékesítették. A People magazin egykori riportere jelenleg szabadúszó újságíró, American Baby-ben, a Men’s Health, a Glamour, a Women’s Day, és még sok más kiadásában is ír.

Legújabb regénye, a The Room on Rue Amélie egy újabb II. világháborús női szépirodalmi regény lesz, ami márciusban fog debütálni Amerikában.

Kristin Peabody-ben nőtt fel, a floridai egyetemen szerzett újságíró diplomát. Párizsban töltött idő után jelenleg Orlandóban él férjével és fiával.