Nem kikapcsol, hanem lesokkol és veled marad

Londonban színdarabot választasz, úgy mész színházba, mert ott egy színház-egy darab. Budapesten stílust választasz és tudod, hogy azt hol találod meg leginkább, melyik társulat az, amelyik erre specializálódott. Ha egy nagyon komoly és komor drámát akartam megnézni, eddig a Radnóti Színház volt erre a legjobb választás. A Centrál Színház repertoárja Számomra a féktelen nevetés és a könnyed drámák skáláján mozgott, de az utóbbi időben egyre merészebb irányba mozdultak el. Az újabb darabok közül az Oleanna például döbbenetes erejű hatással volt rám, de a legújabb bemutatójuk konkrétan sokkolt.

Pár hete volt A Macskalápon premierje, ami tragédia egy felvonásban bemutatva. Ez az első színdarab innen, amire azt mondom, hogy köszönöm szépen, egyszer elég volt, pedig az itteni felhozatalból majdnem mindent láttam, van amit többször is. De ez most sokkolt. Nem azért, mert nem jó. Pont azért, mert ennyire a bőröm alá még egyik itt látott darab sem mászott. Ott maradt bennem, a fejemben is, és hetekig emésztettem, hogy egyáltalán írni tudjak róla. Most is, miközben ezeket a sorokat írom, újraélem, újra érzem azt a feszültséget, amit ott. Az a fajta színház ez, ami nem engedi meg a kényelmes távolságtartást. Beszippant és végig ott tart, körülötte vibrál a levegő. A befejezés pedig nem felold, hanem még inkább kicsavar a saját komfortzónádból.

Bevallom, készületlenül ültem be rá. Annyit mondjuk a honlapon lévő ajánlóból tudtam, hogy ez egy tragédia lesz. Mint a bevezetőben is írtam, egy Radnótis darabnál nem is lepődnék meg ilyen mélységeken, ilyen drámán, de ebben a színházban azért ez nem volt eddig jellemző. Nem is tudom, hogy a színészek akarták-e magukat kipróbálni ebben, vagy a színház szeretné tágítani a közönsége horizontját és új embereket is bevonzani. Az, hogy lesz-e létjogosultsága itt ennek a darabnak, nem tudom. Hogy mennyire tudja befogadni az ide járó (törzs)közönség? Majd az idő megmondja, egyelőre kapható rá jegy és akciót is hirdettek már. Kritikákat viszont csak jókat olvastam, Facebook posztok alatt is pozitívak a visszajelzések. Ami persze egyértelmű, fantasztikus színészi alakítások vannak benne.

Az előadás már az első perctől kezdve fojtogató légkört teremt. Nem sokkol direkt módon, inkább lassan húz lefelé, mintha minket is elnyelne a Macskaláp, nem csak Hestert. Jelenetről jelenetre sötétedik, miközben egyre nehezebb szabadulni tőle. Néha azért szerencsére kapunk egy kis fekete humort feloldásként, hogy enyhüljön a feszültség. De csak azért, hogy utána még nagyobb gyomros következzen.

Kezdjük ott, hogy főhősnőnk, akit Martinovics Dorina játszik és akinek egyébként a vezetékneve Swane, egy döglött fekete hattyút húz végig a színpadon a nyitójelenetben. Amúgy is rejtélyes, szinte szürke-fekete az egész díszlet, csak a láp, a köd, a sötétség. Ez a sötétség kívül-belül jelen van, az összes szereplő körül és bennük is. Mindenkinek van sötét oldala, takargatnivalója, némelyik olyan, amitől csak feszengsz a székben, ami gyomorideget okoz, ökölben a kezed, gombóc a torkodban, főleg szülőként. Ezt oldaná fel az esküvős rész fehérsége, de persze a díszlet világossága nem tudja a láp lakóinak sötét oldalát ellensúlyozni.

Martinovics Dorina főszereplőként lenyűgöző. Végig feszes, pontos, és olyan érzelmi mélységeket mozgat meg, amelyek miatt lehetetlen nem érezni iránta valamit. Valamit, ami eleinte talán szánalom, de a darab végére már biztosan nem az.
Básti Juli anyósszerepe hátborzongatóan jó, már a kezdetektől hitelesen hozza az irritáló, taszító karaktert, de az esküvői jelenetben egészen elementáris erővel van jelen. Elgondolkodtam azon, hogy mivel az életben is anyós-meny a kapcsolatuk, ráadásul, úgy tudom, nagyon jóban vannak, vajon nekik milyen lehet ezt az egymással artikulálatlanul ordibáló, egymást mélyen megvető és rühellő kapcsolatot eljátszani? Mindezt úgy, hogy húsz évvel ezelőtt játszották már együtt ezt a darabot a Nemzetiben, csak akkor még Básti Juli volt Hester. A darab rendezője pedig most Puskás Samu, aki szintén összeköti őket.

És ott van Csoma Judit a Macskanő szerepében, aki szinte ellenpontként működik. Néhol groteszk, néhol abszurd jelenléte időnként oldja a feszültséget. Az ő figurája különösen izgalmas, már megjelenésében is. A vaksi szemét jelképező kontaktlencsével azért ijesztő elsőre, de a misztikussága és az általa betöltött státusz miatti esetleges helyzetkomikumok miatt ő még szerethető figura. Ő a nemzetis adaptációban is ezt a szerepet vitte.

Rajta kívül az összes szereplő egyedüli ellenpontjaként, a valódi ártatlanság megszemélyesítőjeként ott van Hester lánya, Josie. Josie, akit már a nevével megpecsételtek születésekor, mert a nagyanyja nevét kapta. Annak a nagyszülőnek a nevét, aki elhagyta a saját lányát 7 éves korában (és az előtte lévő időszakban sem volt egy mintaanya). Ami tettét Hester sosem hevert ki, ez határozta meg egész életét, lényét. Sisák Sára játszotta éppen a szerepet (ez az egyetlen váltott szerep), elbűvölő volt a kicsi lány. És rögtön az jutott eszembe – bár biztos vagyok benne hogy igen -, hogy van-e olyan szakember, aki a gyerekeket segíti a darab feldolgozásában. Mert a besorolás +18-os és nem csak a káromkodás miatt ajánlom én is csak felnőtteknek, hanem a témája miatt is.

Ami igazán megosztóvá teszi szerintem az előadást, az maga az élmény utóélete. Ez nem az a darab, amit az ember letesz a ruhatárnál. Ezt inkább hazaviszi magával. Az a fajta élmény ez, ami, ha nem lenne a tapsrend, akkor csak percekig ülnél magad elé bámulva még a székben. Amin még a kocsiban hazafelé is kattog az agyad, tompábbá válik a külvilág. Amikor csak bambulsz kifelé a fejedből, a szélvédőn át, és még órákkal később is vissza-visszatérnek képek, mondatok, hangulatok. Éppen ezért kérdéses, mennyire illeszkedik ez a darab a Centrál közönségéhez. Miközben abszolút létjogosultsága van az ilyen erős, nyugtalanító színháznak, sőt, szükség is van rá, de vajon tényleg itt?

Képek forrása: Centrál Színház Facebook oldala