Egy igazán szívmelengető mese a családról, a szeretetről és a holtakról – Coco

A tavalyi év néhány egész jó vagy elmegy meseélménye (Gru 3, Verdák 3, Lego Batman és Ninjago) és néhány “mégamatinéjegyértiskárvolt” kategóriás (Emoji, Óriásláb fia) után nálunk 2018 első moziélményének maradt az év végén debütált Coco. Mondhatom, hogy nagyon jól tettük, hogy ezzel kezdtük az évet, új kedvencet avattunk!

Mindig is tetszett a mexikóiak halottakhoz fűződő viszonya, hogy ők ünneplik a halált, mint az élet részét, nem pedig szomorkodás van. A Día de los muertos inkább egy fieszta, amit a Coco hűen mutat be. A halottak napi kultuszt, az oltár fontosságát, az ajándékok fontosságát, az emlékezés fontosságát. Hogy mit jelentenek a fényképek, a narancs krizantém, a szellemállatok. Dante, a mexikói kopaszkutya külön jó fej a mesében. 🙂

Összességében persze a mese pörgős, vicces, de be kell valljam, az érzelmes részeknél én is el-elmorzsoltam néhány könnyet. Egyszerűen megérint ez a mese, a lelkedig hatol, nem tudom, hogy sikerült ezt az alkotóknak elérni. Egy percre sem unatkozol, végig izgulsz a szereplőkért és közben tanulsz egy izgalmas kultúráról.

A teljes történetet nem mesélem el, mert ezt meg kell néznie mindenkinek, aki szereti a jó rajzfilmeket. És hogy kicsoda Coco? Az is kiderül. 🙂
Így a sztoriról csak annyit, amit kedvcsinálóként írnak mindenhol:

Annak ellenére, hogy családja ősidők óta megveti a zenét, Miguel arról ábrándozik, hogy egyszer neves muzsikus lesz, akárcsak bálványa, Ernesto de la Cruz. Rejtélyes események láncolatát követően a fiú előtt megnyílik a holtak bámulatos és színkavalkádos világa, ahol bizonyítani tudja tehetségét. Varázslatos útja során összeakad a simlis Hectorral, s ketten együtt próbálják megfejteni a titkot, ami fényt derít Miguel családjának valódi történetére.

Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy Mexikó történelmének egy kiemelkedő alakja, Frida Kahlo többször is feltűnik, ezzel is tisztelegnek a készítők az emléke előtt. Sőt, gyanítom az sem véletlen, hogy ifjú főhősünk, Miguel családi neve Rivera, mint Frida férjéé volt.

Ami pedig a film előtti Olaf karácsonyi kalandja mesét illeti… Való igaz, kicsit túllőtt a Disney vele, mármint a hosszúságával. Olaffal nekem nincs bajom, meg a Jégvarázzsal sem, két lánygyerek anyjaként. Azt is megszoktuk már, hogy a rajzfilmek előtt kapunk egy kis filmecskét is, 5 perc minimozit, a Pixarosokat külön várjuk is már. Ez viszont 22 perces. Előtte 10 perc ajánlóval. Külön mértem az időt. Úgyhogy kissé megértem a felháborodást és hogy (már ahol még ráakadunk a filmre, mert már csak elvétve játszák) külön vetítés van Olaffal és anélkül. A pénztárnál külön felhívták rá a figyelmünket, hogy ugye tudjuk, mondom igen, azért is vettem erre (meg azért is, mert délelőtt 10-re még nem jutunk el a moziig, mikor Olaf nélkül megy).

A témához kapcsolódóan pedig egy 2013-as 3 perces animáció, ami szintén nagyon jól mutatja meg, hogy nem is rossz hely a túlvilág.