Vendégszoba: Vitkolczi Ildikó – Vaddisznó és lakodalom Pöszméte királynál

Ismét egy tehetséges magyar Írónővel ismertetlek meg Titeket!

Vitkolczi Ildikó szuper gyerek- és ifjúsági könyvek szerzője, a miskolci bábszínházban a Walter, a falra festett sárkány bábdarab az Ő könyvéből készült. Felnőtteknek is ír, blogjában idén Ede bácsi kalandjaival szórakoztatott minket és vette igénybe a rekeszizmainkat. Kávé mellé tökéletes olvasmányok mindig! 🙂
Tegnap pedig Miskolcon, az Otthonka kávéházban nyílt a meseillusztrációiból kiállítás.

Most egy mesét hoztam tőle, fogadjátok szeretettel! 🙂

Vaddisznó és lakodalom Pöszméte királynál

 Varga Imre: Igricelés

Katáng, katáng,
Kék a gatyánk,
Igricek vagyunk.
Ibolya, imola, bíbic.

(…)

Útrakelünk
s merre megyünk,
vezet csillagunk.
Ibolya, imola, bíbic.

Hold kobakján
csörgősapkánk
csáléra konyult.
Ibolya, imola, bíbic.

Sziklaormon
csillagportól
ragyog a hajunk.
Ibolya, imola, bíbic.

A világ közepe igazából nem ott van, ahol a tudósok rengeteg térképe jelzi, hanem egy titkos helyen, ahol a világ vándorai találkoznak. Hat út keresztezi ott egymást, melyek körbefonják a világot, és segítenek a vándoroknak egymásra találni. Kézművesek, lovagok és szegénylegények, óriások és törpék, de főleg igricek kedvelt találkahelye a Közép.

         Itt lelt egymásra valaha régen három kóbor igric: Ibolya, Imola és Bíbic. Mivel összebarátkoztak, elhatározták, hogy minden évben nyárközépen találkoznak a hatos keresztútnál, s ha kaland ígérkezik, együtt mennek tovább, ha meg nem, folytatják a kóborlást külön-külön, míg újból nem találkoznak.

         Így történt ez most is. A három igric lehuppant a közeli fák árnyékában a fűbe, megosztoztak az elemózsián, kipróbálták hangszereiket, a fuvolát, a lantot és a csörgődobot, hogy még mindig jól szólnak-e együtt, majd felidézték egy régebbi kalandjukat, amikor együtt látogattak el Pöszméte király udvarába.

         Pöszméte szerint ő volt a világ leghíresebb királya, főképp szakállmérete miatt. Bodros, fekete szakálla a bokáját verdeste, s a király gyakorta kényszerült átvetni a vállán a dús szőrzetet, hogy az ne zavarja a közlekedésben. De semmi pénzért nem vágatta volna le a híres szakállat, hiszen az azóta nőtt és bodrosodott, mióta a király lánya, Rebarbara megszületett. Igaz, szomorú napja volt ez a királynak, mert elvesztette szeretett feleségét, aki, a lányát meglátva, elmenekült a palotából, és beállt kóbor lovagnak.

         Pedig a kislány nem volt csúnya … csak hatalmas. És már a királyi pólyában tornagyakorlatokat végzett. Emellett végtelen étvágya volt, és félő volt, hogy egyszer még felséges atyját is kieszi a vagyonából. De szerencsére a királyi kincstár – eddig – kimeríthetetlennek bizonyult.

         Mire Rebarbara felcseperedett, már legyőzte az udvarnál fellelhető összes lovagot, inast és lovászt, valamint a lakájokat, a kincstárnokot és a tudósokat párviadalban, legyen az birkózás vagy kardvívás – csak a szakácsokat kímélte, mert a napi nyolc étkezésről nem akart lemondani. Mikor tizennyolcadik évét betöltötte, atyja úgy döntött, férjhez adja Rebarbarát bárkihez, aki legyőzi a lányát.

         Az udvarába tévedt igriceket bízta meg, hogy vigyék szét a hírt a nagyvilágban, és csalogassanak kérőket az udvarba. A három igric útnak is indult, és egy év múltán mindegyikük egy-egy kérővel tért vissza az udvarba.

         Ibolya pártfogoltja hatalmas, délceg, jóképű, de kissé lassú észjárású lovag volt. Sasorra uralta csinos arcát, alatta jókora, rőt bajusz díszelgett. Rebarbarát még hírből sem ismerte, csak a hatalmas vagyon vonzotta.

         Az Imola kíséretében érkezett lovag pocakja nem fért bele semmilyen páncélba. Hogy mégse maradjon védelem nélkül, elöl-hátul egy-egy hatalmas, szénával tömött párnát kötözött magára, oldalán meg méretes pallos billegett. A pallos nyelébe rótt rovátkákról mindenki azt hitte, legyőzött ellenfelei számát jelzik, csak az igric tudta, hogy azok az elfogyasztott vaddisznókat jelentik. Puffad lovagnak erejénél csak a szája volt nagyobb, és fennen hangoztatta, hogy bármilyen próbát kiáll, de titkon azt remélte, evőversenyen kell majd bebizonyítania rátermettségét.

         Bíbic jelöltje rozzant gebén kocogott be a királyi udvarba, s ott a ló kecses mozdulattal lehajította a nyeregből gazdáját. A vékonydongájú legény oldalán is kard díszlett, de mikor kihúzta a hüvelyéből, a súlyos vas majdnem ledöntötte a lábáról. Gizgaz lovag nem győzte erővel a viadalokat, viszont minden Elmebajnokságon elnyerte az első helyezést. Ő egy jó kis észbeli viadal reményében csatlakozott az igrichez.

         Pöszméte és Rebarbara a trónteremben fogadta a három kérőt.

         – Üdvözöllek benneteket, hős lovagok! Örömmel látom, mindannyian milyen … khm … délcegek  és … khm … erősek vagytok! Így biztosan nem okoz majd gondot nektek, hogy megvívjatok a lányommal!

         – Nem egymással kell vívnunk? – tátotta el Maszlag lovag a száját, s a beszélgetés végéig úgy is hagyta.

         Puffad is csodálkozott, és nem örült, mert már előre eltervezte, hogyan éneklik majd meg a győzelmét a nyiszlett Gizgaz felett. Persze a dalokból a nyiszlettség kimaradt volna.

         Gizgaz rövidlátó szemeivel a királylányt kereste.

         – Hol a menyasszony? – kérdezte kíváncsian.

         Pöszméte oldalba bökte a lányát.

         – Emelkedj fel, leányom! Íme, hős lovagok, ő a világszerte szépségéről híres Rebarbara királykisasszony!

         – Érte kell megküzdenünk egymással?! – nyögte Puffad is.

         Rebarbara is meghallotta a lovag szavait, és ajkát biggyesztve a kövér lovagra nézett.

         – Téged bizonyosan legyőzlek, akármit is csinálsz. Akár vissza is léphetsz, mert semmi esélyed velem szemben!

         – Vissza is lépek! – kiabálta Puffad levegő után kapkodva. – Majd meglátjuk, mihez kezdesz egy bugyutával, meg egy nyiszlettel!

         Így hát Rebarbara másik két kérője felé fordult. Amikor Maszlag rájött, hogy a trón előtt álló hatalmas teremtmény a jövendőbeli ara, és épp őt nézi, kidomborította minden izmát, és igyekezett legelőnyösebb arcélét mutatni.

         – Tetszem így, szépséges királykisasszony?

         Rebarbara a fejét vakarta, hogy félrebillent a koronája, majd felkapta a trón mellől kedvenc vasgolyóját, és a lovag felé hajította. Maszlag sikeresen elkapta, bár ugyancsak meghökkent képet vágott közben, majd visszadobta Rebarbarának, aki szintén elkapta, s aztán fél kézzel dobálta le-föl, miközben a lovagra mosolygott.

         – Tetszel nekem, lovag! Mi is a neved?

         – Maszlag, szépséges királykisasszony!

         – Kiállok veled egy kardpárbajra. Lovon, vagy gyalogosan vívjunk?

         – Vívjatok lovon, úgy legalább Maszlag nem az üres feje, hanem a lova után megy majd! – morogta Puffad, aki azért ott maradt a trónteremben, mert nem akart lemaradni az érdekesnek ígérkező viadalról.

         Gizgaz közben meglelte a szemüvegét, és most rémülten meredt a trón előtt álldogáló hatalmas teremtményre.

         – Ez mind a királykisasszony? – kérdezte kissé elborzadva.

         – Bizony, bizony – felelte kárörvendőn Puffad lovag.

         Pöszméte, Rebarbara s az udvari nép mind sajnálkozón nézte Gizgazt, csak az őt kísérő igric integetett neki biztatóan.

         – Veled miben versenyezzek? – nézte töprengve a királylány a kérőt. Majd hirtelen felderült az arca. – Szeretsz enni?

         – Hát … igen. De nem sokat!

         – Mennyi idő alatt eszel meg egy vaddisznót? Az én legjobb időm eddig öt és fél perc volt.

         – Mennyi?! – hápogott Gizgaz.

         – Nos? – sürgette a király is a lovagot.

         – Én még sose ettem meg egy egész vaddisznót!

         – Egy felet talán? – kérdezte reménykedve Rebarbara.

         De Gizgaz a fejét csóválta.

         – A mamám mindig csak egy combot tett a tányéromra … de azt se bírtam megenni egyszerre – vallotta be szégyenkezve.

         Puffad hahotája megrengette a termet, így senki se hallotta, amikor az igricek odasúgták Gizgaznak: Agytorna!

         – Micsoda? – értetlenkedett a lovag.

         – Agytorna! – süvítették az igricek.

         – Nem hallom! – makogta Gizgaz.

         – Agytorna!! – bömbölte a türelmét vesztett Puffad olyan erővel, hogy Pöszméte király ijedtében hanyatt esett a királyi trónnal.

         – Agytorna? – derült fel Rebarbara arca. – Te okos vagy, kedves … kedves …?

         – Gizgaz lovag! – kiáltották az igricek.

         – Azt mondják, akik ismernek, szépséges hölgy – mondta szerényen Gizgaz.

         – Eddig megnyert minden Elmebajnokságot! – kiáltották az igricek lelkesen.

         Puffad legyintett, hogy az is valami, Maszlag kissé irigykedve nézte a vékony lovagot, a király sajnálkozva, Rebarbara viszont érdeklődve. Ekkor azonban megkordult a gyomra.

         – Ebédidő! – kiáltotta lelkesen. – Hol vannak a vaddisznók, amiket az ünnepi ebédre rendeltem?!

         Nyílt az ajtó, és két, bekötözött fejű és sántikáló szakács betolt egy hatalmas kocsit, amin rengeteg sült vaddisznó hevert, különféle körítésekkel.

         Pöszméte a szakácsokat nézte elképedve, majd szemrehányón a lányára meredt.

         – Nem megmondtam, hogy legalább a szakácsokat hagyd békén?!

         – Sajnálom, papa, de nem volt más, akivel edzhettem volna – mondta bűnbánón Rebarbara. – De nem vertem meg nagyon őket, igaz?!

         – Igaz, igaz! – hadarták a szakácsok, és kimenekültek a teremből.

         – Akkor együnk! – dörzsölte össze a kezét Pöszméte király, és a teremben lévők nekiláttak a vaddisznó-lakomának.

         Ebéd közben kiderült, hogy Gizgaz igazat mondott, mert még egy fél combbal se tudott megbirkózni, pedig a királylány igazán reménykedve figyelte. Sőt, biztatásul a legjobb falatokat rakta a lovag tányérjára, amit Maszlag féltékenyen figyelt, ezért Gizgaz sietve elé tolta a megrakott tányért. Puffad pedig újabb vonást rótt pallosának nyelébe, amelytől még az ebéd kedvéért sem vált meg.

         Miután a bicegő szakácsok kitolták a csontokkal és kiürült tálakkal teli kocsit, a király megigazította a szakállát – amit az ebéd idejére a válla fölött a háta mögé hajított -, és fennhangon így szólt:

         – Most következik a bajvívás! Amelyik lovag győz, azé a lányom keze! Egye ki őt a vagyonából – morogta jóval halkabban, majd hármat tapsolt. – Akkor hát kezdjük!

         Eközben Puffad lovag és az igricek Maszlagot figyelték érdeklődve, aki páncélingében le-föl ugrált, és a levegőt bokszolta.

         – Ezt meg miért csinálod? – érdeklődött Puffad.

         – Bokszolok – magyarázta lihegve Maszlag. – Edzek a mérkőzésre.

         – De a királylánnyal nem bokszolni fogsz – mondta kárörvendve Puffad.

         – Nem?– tátotta el a száját Maszlag. – Én azt hittem. Akkor hogyan küzdünk meg egymással?

         – Hát karddal.

         – Az is jó! – rántotta ki a hüvelyből a kardját Maszlag. – Én abban is verhetetlen vagyok!

         Az igricek és a lovag biztonságos távolba menekültek előle.

         Megérkezett a királykisasszony is, páncélban, a fején sisakkal, amit vaddisznófej díszített, s hatalmas kardot húzott maga után a földön.

         Maszlag és Rebarbara megálltak egymással szemben, meghajoltak, majd nekiláttak a bajvívásnak. Rebarbara ügyesen vívott, Maszlag viszont ide-oda ugrált, az izmait mutogatta a nézőseregnek, majd a kard lapjával jókorát ráhúzott a királylány fenekére. A feldühödött Rebarbara kiverte a lovag kezéből a kardot, majd jól orrba vágta, hogy Maszlag a fenekére esett.

         – Azt mondtátok, boksz nem lesz! – nyögte, majd elájult.

         A szolgák kihúzkodták a trónteremből a termetes lovagot.

         – Akkor most jöjjön az Agytorna! – vezényelt elégedetten a király, akinek már elege lett Maszlag izmainak látványából.

         – És ki lesz a döntőbíró? – tudakolta Gizgaz.

         Közben a szolgák sietve egy szorítót állítottak föl a trónteremben, s annak egyik sarkában most Gizgaz állt, az igricek a vállát masszírozták, a másik sarokban meg a király veregette biztatóan Rebarbara vállát. Még bokszkesztyűt is húztak az ellenfelek, s az öklüket lengetve jártak föl s alá a szorítóban.

         – Az egyetlen pártatlan személy – mondta némi töprengés után a király. – Puffad lovag.

         Puffad kihúzta magát, és büszkén a szorító közepére lépett.

         – Kezdhetitek! – intett nagyvonalúan.

         – Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál! – kezdte Rebarbara.

         – Mit sütsz kis szűcs, tán sós húst sütsz, kis szűcs? – vágta rá büszkén Gizgaz.

         Puffad felemelt egy táblát, ami az állást mutatta: 1-1.

         – Az ipafai papnak fapipája van, azért az ipafai papi pipa papi fapipa! – kezdett most a lovag.

         – Csetneki csikós itat a lován, három cserép csengő cseng a csetneki csikós csikajának a nyakán! – mondta vígan Rebarbara, majd így folytatta: – Ötször öt az huszonöt, hatszor hat az harminchat …

         – Hétszer hét az negyvenkilenc, nyolcszor nyolc az hatvannégy!

         – Hajrá, Gizgaz! – kiáltották az igricek.

         – Csend legyen, vagy kiüríttetem a termet! – szólt rájuk Puffad.

         Rebarbara most egy darabig a fejét törte, majd így folytatta:

         – Hófehérke hét törpéje: Tudor, Vidor, Morgó, Szende, Szundi, Hapci, Vidor, Kuka!

         – A hét vezér meg Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm! – vágta rá vigyorogva Gizgaz, majd sietve megkérdezte:  – A világot átéri, mégis egy tyúk átlépi?

         – Keréknyom – legyintett Rebarbara, majd ő kérdezett: – Reggel négy lábon jár, délben kettőn, és este hármon, mi az?

         – Az ember! – felelte rögtön Gizgaz.

         – Ezt nem értem! – tátotta el a száját Maszlag.

         – Az ember kisgyermekként, vagyis reggel négykézláb, tehát négy lábon mászik, délben, felnőttként, két lábon jár, és este, idős korában bottal megy, tehát három lábon – magyarázta Gizgaz.

         – Nahát! – álmélkodott Maszlag.

         Puffad pedig kihirdette a végeredményt.

         – Az Agytorna eredménye döntetlen.

         – Akkor most mi legyen? – kérdezte a király, és hátrébb tolta a koronáját, hogy a jogarral megvakarhassa a fejét.

         – Egyszerű – felelte Rebarbara. – Azt választom, aki a legjobban illik hozzám – azzal Puffad karjaiba vetette magát.

         A meghökkent lovag hamar vigasztalódott.

         – Legalább együtt járunk majd vaddisznó-vadászatra! – mondta lelkesen.

         A csalódott Maszlag és a megkönnyebbült Gizgaz az igricekkel együtt a palotában maradt a lagzi idejére, majd együtt indultak útnak. A Középen elváltak egymástól, de a három igric újra megegyezett, hogy egy év múlva ismét itt találkoznak.

         Hát így esett a kalandjuk Pöszméte király udvarában…