Ma érkezett a fantasztikus hír, hogy Vitkolczi Ildikó kapja idén Miskolc város irodalmi díját! Gratulálunk! Már találkozhattatok nálunk az Írónő munkájával, most is hoztunk egy írását és ígérjük, hogy lesz még folytatás!

Sziklán látott madár
(népmesei műmese)

Volt egyszer egy király, s annak szép felesége, és két szép ikergyermeke, egy fiú és egy kisleány.

         Volt a városuk határában egy hatalmas hegy. Egy napon, mikor a királyasszony arra sétált, a hatalmas hegy megnyílt, és elnyelte őt.

         Másnap a hegy tetején, egy fehér sziklán aranyszín madár jelent meg, és bánatos énekbe fogott.

         Attól a naptól fogva a király egyik szeme sírt, a másik meg nevetett.

         Meg is kérdi tőle egy napon a kicsi Királyfi:      

         – Mért van az, édesapám, hogy az egyik szeme sír, a másik meg folyton nevet?

         – Azért van az, édes fiam, mert egyre édesanyátok után szomorkodom. A másik szemem meg azért nevet, mert megmaradtatok nekem ti ketten, te meg a testvérhúgod.

         No, másnap a kicsi Királyfi elment a hegyhez, hátha találna rajta valami bejáratot, ahol bejuthatna, és az édesanyját megszabadíthatná. De ahogy odaért, a hegy szája megnyílt, és elnyelte őt is.

         Most már mind a két szeme sírt az öreg királynak. A madár meg a sziklán oly bánatos énekbe fogott, hogy beléfacsarodott a szíve annak, aki meghallotta.

         Mondja egy napon a kicsi Királykisasszony az apjának.

         – No, édesapám, én most elindulok, és addig haza nem jövök, míg meg nem tudom a nyitját ennek a hegynek.

         Szomorkodott az öreg király, de mit tehetett, elengedte.

         Ment a kicsi Királykisasszony, addig mendegélt, míg egy végtelen nagy tóhoz nem ért. Olyan nagy volt az a tó, hogy nem látott el egyik végétől a másikig.

         Leült a kicsi Királykisasszony a végtelen tó partján, szomorkodott, sírt nagyon, hogy hát hogyan is jusson ő át a túlsó partra.

         Ahogy a könnyei a tóba potyogtak, ott mind gyönggyé változtak.

         Kidugja a fejét a vízből egy halfarkú, szigonyos ember. Aztán itt is, meg ott is, hol egy leány, hol meg egy ifjú, és mindnek halfarka volt.

         Kérdik a kicsi Királykisasszonyt:

         – Mi dologban jársz, kicsi Királykisasszony?

         – Én biza szerencsét próbálni.

         – Aztán mi légyen az a szerencse? – kérdezték a halfarkú emberek.

         – Édesanyámat megszabadítani, testvéröcsémet kiszabadítani – felelte a kicsi Királykisasszony.

         – Biz az nehéz lesz – mondták a halfarkú emberek. – De mert adtál nekünk  a könnyeidből, átviszünk a túlsó partra.

         Kagylóba ültették, a tavon átalvitték, s a túlparton kitették a kicsi Királykisasszonyt.

         Ott a szigonyos ember adott neki egy fekete gyöngyöt.

         – Dobd ezt a vízbe, ha szükséged lenne ránk, és mi segítünk – mondták a halfarkú emberek, azzal elmerültek a vízben.

         Megy tovább a kicsi Királykisasszony, néz jobbra, néz balra, szomorkodik, hogy nem tudja, merre vezet az útja, s egyszerre meglát egy rókát. A róka lába csapdában volt, azt a kicsi királykisasszony megnyitotta, és a rókát elengedte.

         – Köszönöm, te kicsi Királykisasszony. Mi dologban jársz, mondd!

         – Én biza szerencsét próbálni – felelte a kicsi Királykisasszony.

         – Aztán mi légyen az a szerencse? – kérdezte a róka.

         – Édesanyámat megszabadítani, testvéröcsémet kiszabadítani – felelte a kicsi Királykisasszony.

         – Biz az nehéz lesz – mondta a róka. – De ha már rajtam segítettél, én is segítek terajtad. Itt ez a fürt szőr a farkamból. Ha bajba kerülsz, égesd el, és én ott leszek, segítek.

         Azzal a róka három lábon elszaladt, a kicsi Királykisasszony meg folytatta útját.

         Egyszerre egy nagy erdőbe ért, ahol a fák csak úgy hajladoztak a nagy szomjúságtól.

         – Segíts rajtunk, te kicsi Királykisasszony! – sóhajtozták a fák, mire a kicsi Királykisasszony, ami víz nála volt, mind rájuk öntözte.

         – Köszönjük, kicsi Királykisasszony! – hajladoztak a fák, de már örömükben.

         – Mi dologban jársz, te kicsi Királykisasszony? – kérdezte a legvénebb fa.

         – Én biza szerencsét próbálni.

         – Aztán mi légyen az a szerencse?

         – Édesanyámat megszabadítani, testvéröcsémet kiszabadítani – felelte a kicsi Királykisasszony.

         – No, mert velünk nagy jót tettél, mi is segítünk terajtad – mondta a legvénebbik fa. – Azt tanácsoljuk: menj tovább ezen az úton, és hetednapra egy nagy várhoz érsz. Kopogj be a kapun, a többit majd meglátod. Járj szerencsével.

         Megköszönte a kicsi Királykisasszony a tanácsot, és vándorolt tovább. Hetednapra aztán egy fekete várhoz ért. Vasból volt annak a kapuja, csak úgy zengett, mikor a kicsi Királykisasszony megkoppintotta.

         – Ki légyen az, aki nyugalmamat háborítja? – dörrent egy fekete hang a várból.

         – Én vagyok, a kicsi Királykisasszony – felelt a lányka.

         – Mért háborgatod a nyugalmamat?

         – Gyere le, itt majd megmondom.

         Nagyot zendült a kapu, ahogy megnyílt, s a nyílásban ott állt egy fekete ember. Hatalmas orra alatt konya bajusz lógott, az mozgott ide-oda, ahogy a fekete ember megszimmantotta a kicsi Királykisasszonyt.

– Halnak, vadnak és fának érzem rajtad a szagát – mondta a fekete ember.

         – Hallal, vaddal és fával találkoztam az utamon – felelte a kicsi Királykisasszony.

         – No, akkor halnak, vadnak és fának való a feladatom – mondta a fekete ember. – Ha megoldod, megmondom, hogyan nyerhetnéd ki asszonyanyádat, testvéröcsédet a hegyből. Haltól házat, vadtól szárnyat, fától vizet követelek. Ha megvan, kopogj be még egyszer. Akkor majd segélek.

         Elindult megint a kicsi Királykisasszony, s addig ment, míg egy tavacska partjára nem ért. Ott előkereste a fekete gyöngyöt, és bedobta a vízbe. Fodrozódott a tó vize, majd előbújt a szigonyos ember, és sorban a többiek.

         – Mit segítsünk, kicsi Királykisasszony? – kérdezték a halfarkú emberek.

         – Haltól házat, vadtól szárnyat, fától vizet követel tőlem a fekete ember, különben nem ereszti a hegy édesanyámat, testvéröcsémet – panaszolta a kicsi Királykisasszony.

         Törte a fejét a szigonyos ember, majd elmerült a vízben. Mentek utána a többiek is. Ott aztán olyan csapkodást végeztek a farkukkal, hogy ami kagyló a vízben volt, mind kisodorták a partra. Akkor a szigonyos ember intett a botjával, mire a kagylók szépen összerendeződtek, gyönyörű házat alkottak. Volt annak ajtaja, ablaka, és csigaház tornya vagy száz.

         – Köszönöm, ti halfarkú emberek – mondta a kicsi Királykisasszony.

         – Sose köszönd, kicsi Királykisasszony – felelték a halfarkú emberek, és elmerültek a vízben.

         Akkor a kicsi Királykisasszony előkereste a róka fürt szőrét, és elégette. Abban a minutumban ott termett a róka.

         – Mi a dolgom, kicsi Királykisasszony? – kérdezte.

         – Haltól házat, vadtól szárnyat, fától vizet követel tőlem a fekete ember, különben nem ereszti a hegy édesanyámat, testvéröcsémet – panaszolta a kicsi Királykisasszony.

         No, percbe se tellett, a róka előhúzott a hóna alól egy szárnyast, és megcsavarta a nyakát. Arra a szárnyas vad csapkodásba fogott, csak úgy röpültek a tollak szerteszéjjel. A róka intett, mire a tollak két, hatalmas szárnyba rendeződtek.

         – Elég lesz, kicsi Királykisasszony? – kérdezte a róka.

         – Elég – felelte örömmel a kicsi Királykisasszony.

         – No, akkor viheted a fekete embernek.

         – Köszönöm, róka – mondta a kicsi Királykisasszony.

         – Sose köszönd – felelte a róka.

         Újból a hóna alá rejtette a szárnyast, azzal eltűnt.

         Ment tovább a kicsi királykisasszony, hát meglátott az út szélén egy fácskát.

         – Hej, ha tudnám, hogyan nyerhetnék tőled vizet! – sóhajtotta a kicsi Királykisasszony, mire így szólt a fácska:

         – Én nem tudom, de majd szólok a többieknek. Ők majd segítenek.

         Megdörrent az ég, megdobbant a föld, s már ott is volt mind az egész erdő.

         – Mit segítsünk, kicsi Királykisasszony? – kérdezte a legvénebbik fa.

         – Haltól házat, vadtól szárnyat, fától vizet követel tőlem a fekete ember, különben nem ereszti a hegy édesanyámat, testvéröcsémet – panaszolta a kicsi Királykisasszony.

         Törte a fejét erősen a legvénebbik fa, aztán egyszerre elmosolyodott. Összedugták a fejüket mind a fák, aztán egyszerre az ég felé kezdtek nyújtózni ág-kezeikkel. Összefogták mind a fekete felhőket, megfacsarták őket, míg végre mindegyik esőt könnyezett.

         Hullottak az esőcseppek, kis tavacska lett belőlük.

         – Ennyit tehettünk, kicsi Királykisasszony – mondta a legvénebbik fa.

         – Köszönöm, fák – mondta a kicsi Királykisasszony.

         – Sose köszönd – felelték a fák, azzal dobbant a föld, ahogy elgyalogoltak.

         Sietett a várhoz a kicsi Királykisasszony. Megzendítette a vasajtót, mire a fekete ember kidugta a fejét.

         – Mit akarsz már megint? – kérdezte a konya bajszú.

         – Ott a várad, itt a szárnyad, amott meg a tavacskád – mutatta a kicsi Királykisasszony.

         A fekete ember a fejét vakarta, majd azt mondta.

         – Eredj haza, kicsi Királykisasszony. Kérj az apádtól egy íjat, azzal célozd meg az aranymadarat. Ha eltalálod a farktollát, leröppen a földre, átalbucskázik a fején, és lesz belőle egy aranyvessző. Azt vidd a hegyhez, és koppintsd meg vele az oldalát háromszor. Arra megnyílik a hegy. De vigyázz, átal ne lépd a küszöbét, mert akkor elnyel téged is, és többé ki nem jöttök onnan!

         – Köszönöm, te fekete ember – mondta a kicsi Királykisasszony.

         – Sose köszönd – legyintett a fekete ember. – Vidd a szárnyakat, azokkal sebesebben hazaérsz.

         Azzal eltűnt a nyílásban.

         Fogta a kicsi Királykisasszony a szárnyakat, a vállára illesztette, s azok már röpítették is hazafelé.

         Otthon aztán, az apját a váruk kapujában meglátva, leröppent az égből, és hozzája sietett.

         – Kire vár itt a vár előtt, édesapám?

         – Téged várlak, minden áldott napon – mondta az öreg király. – Meglelted-é a hegy nyitját, édes lányom?

         – Meg én, édesapám. Hozasson nekem egy íjat – kérte a kicsi Királykisasszony.

         – Nem birkózol meg azzal, édes lányom.

         – No, majd meglátjuk, édesapám.

         Hozta a király az íjat, a kicsi Királykisasszony meg megfeszítette. Lőtt vele egyszer, hát az aranymadár elfordult, s a kicsi Királykisasszony elvétette. Lőtt másodszor is, akkor a madár behúzta a nyakát, s egyre csak énekelt. De a kicsi Királykisasszony lőtt harmadszor is, s akkor eltalálta az aranymadár farktollait.

         Leröppent a madár a földre, és már átal is bucskázott a fején. Lett belőle aranyvessző, azt a kicsi Királykisasszony fölkapta, s a hegyhez sietett véle. Háromszor megkoppintotta az oldalát, hát a hegy szája megnyílt, s elősorjáztak belőle mindazok, akiket a hegy valaha elnyelt. A legvégén ott jött a királyasszony meg a kicsi Királyfi kézen fogva.

         Megörült nékik a kicsi Királykisasszony, már lépett volna közelebb hozzájuk, mikor a kicsi Királyfi rákiáltott.

         – Megállj, kedves húgom, többet egy lépést se, vagy mindörökre elnyel minket a hegy!

         Megállt hát a kicsi Királykisasszony, kivárta, míg mind kiértek a hegy gyomrából. Akkor a királyasszonyhoz és testvéröccséhez szaladt. Megölelgették egymást, s nosza, siettek az öreg királyhoz. Annak akkor már mindkét szeme nevetett.

         Akkor a semmiből ott termett a fekete ember.

         – Ennek már nem veszitek hasznát – mutatott a hegyre. – Akkor én majd magammal viszem. Kell a házacskámhoz, a tavacska partjára.

         Megkoppintotta az aranyvesszővel háromszor a hegyet, mire az akkorára zsugorodott, mint egy borsószem. Azt a fekete ember a zsebébe rejtette, és el is tűnt azon nyomban.

         Az öreg király meg megölelte feleségét, kézen fogta két szép gyermekét, és hazavitte őket a várukba. Azóta is ott élnek, ha meg nem haltak.

 

Az illusztrációk szintén Vitkolczi Ildikó gyönyörű munkái.