Könyv vs film – Éjjeli napfény

Első eset, hogy nem tudom eldönteni, mi tetszett jobban és talán nem is kell. Az Éjjeli napfény mindkét módon szerethető.

Tekintsünk el most attól, hogy úgy kezdtem el olvasni a könyvet, hogy azt hittem, ez egy eredeti sztori és ez a könyv a film alapja. Sajnos nem, igazából ez egy remake. Pedig igazán tetszett az írónőt jellemző leírás a könyv borítóján, hogy „anyatestben ragadt tinédzsereknek” ír. Soha ilyen jól nem fogalmazták meg, hogy is érzem magam a bőrömben, de hálás köszönet Trish Cooknak érte! 🙂
Ettől függetlenül jöhetnek az írónő további könyvei, remélem felkarolja továbbra is a Maxim Kiadó.

Na szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egy 2006-os japán film, Taiyô no uta (Song of the Sun/Midnight Sun) címmel, ami nagyon-nagyon hasonlít sztoriban ehhez (és a főszereplő tényleg énekes, 3 saját dala is hallható a filmben). Trish Cook könyve viszont 2017-ben jelent meg. Hát ez van, ötlet kevés, Amerikában meg (és a világ bármely pontján inkább) jobban eladható egy amerikai romantikus mozi, mint egy japán.

Most szakadjunk el ettől a tudattól (bár tudom, nehéz, én is nagyot koppantam és csalódtam utólag), mert egy jól megírt történetről van szó, a Csillagainkban a hiba óta nem ütött így még ki könyv, az utolsó 20 oldalt már végig bőgtem.

„…szeretném még egy kicsit tovább érezni, hogy több vagyok, mint egy betegség.”

Aztán elmentünk barátnőmmel a moziba és megnéztük a filmet, ami szintén ugyanúgy tetszett, bár már nem bőgtem rajta annyit a végén.

Patrick Schwarzenegger egy cukorpofa! Őszintén, én nagyon örülök, hogy azért messze esett az alma a fájától (egyelőre), de szerintem ki fog nőni egy idő után ő is a romantikus hősszerepből és tuti az akciók fele is fog kacsintgatni, de első filmjének nekem nagyon bejött!

Bella Thorne szinkronjával nem voltunk teljesen megelégedve, de az összképből végül sokat nem vont le.

A Morgant alakító Quinn Shephard nekem nagyon tetszett, tökéletesen hozta a nagyszájú, csupaszív barátnőt, és igen, a könyvben is ilyenek a dumái.

Ami a filmben igazán tetszett, azok az apa, Jack képei (bár a könyvben a régiekről is mesél Katie, azokat is igazán megnéztem volna). A fotósvénámmal az igazi otthoni laboros képkidolgozás nagyon megfogott a könyvben és a filmben is (Katie képe iszonyúan jó a filmvásznon). Előjöttek a régi emlékek (és szagok, mert a hívó nem mondható túl illatosnak), mikor még az én apukám csinálta otthon ugyanezt, igaz csak a fürdőszobában nyomorogtunk, de nagyon érdekes volt nézni, hogy lesz a negatívból papírkép. 🙂

Ami a filmből kimaradt, az a genyózás, a Vámpírlányozás Zoe Carmichaeltől, a könyvben sokkal inkább érhető, hogy miért is utálja Katie és Morgan annyira a lányt. Itt csak enyhe utalást kaptunk rá.
És hogy az apa és a doktornő összejönnek, azt igazán belevehették volna a filmbe is.

A film végén pedig a kihajózós rész és az ott napozós nekem erős túlzás volt, mikor előtte arról volt szó, hogy rögtön hogy megég a naptól a bőre. Igaz, a könyvben is kihajóznak a naplementébe, de a filmes verzió nekem soknak tűnt. Értem én, hogy mindig erre vágyott Katie, de szerintem ez így kivitelezhetetlen, pláne úgy, hogy ereje már alig volt és ez egy haldokló utolsó kérése volt.
Ezen is sokat gondolkodtam, hogy ehhez mekkora erő kellett Charlie részéről, hogy tudd, hogy pár hónapnyi szerelem után, 18 évesen a barátnőd ott fog meghalni a kezeid között a naplementében…

Amit a kritikák a film szemére vetnek és végül is igazuk van, de a könyv vége viszont tartalmazza, hogy az XP ezen lefolyása nem bizonyított. Az, hogy egy ilyen trauma, ennyi UV sugárzás már kivált ekkora reakciót a szervezetben, egyáltalán nem tudható. Itt dramaturgiai szempontból volt rá szükség. Egyáltalán nem volt annyira rossz, mint amennyire lehúzták.

Összességében mind a film, mind a könyv egy nagyon jó romantikus dráma, ahol sírunk és nevetünk egyaránt. Nem mondom, hogy nagy kedvenc lesz, de az biztos, hogy mindkettő nyomot hagy az emberben.