„Tizenöt másodperc. Csak ennyi kell, hogy valakit teljesen más színben lássunk, mint korábban. Tizenöt másodperc, amit sosem kapunk vissza.”

Könnyű ítélkezni. Könnyű azt mondani, hogy egy bántalmazó kapcsolatból ki kell lépni! Könnyű azt mondani, hogy „Én sosem élek majd bántalmazó kapcsolatban!” Frászt könnyű! Önámítás, öncsalás és sokszor fel sem ismeri az ember, csak túl későn, amikor már nem lehet kilépni és tragédia történik, vagy egyszerűen már nincs ereje kilépni a szenvedő félnek. Mert mindent meg tud az ember magának magyarázni. Hogy a másik túl fáradt, hogy túl híg volt a szósz, amit csináltam, jobban is figyelhettem volna, biztos megint én rontottam el valamit, hiszen azt mondja… Mert mindig az jön le belőle, hogy én csináltam valamit rosszul, az én hibám, én vagyok a selejt és a másik a tökéletes. Frászt tökéletes!

Könnyű ezt így kívülről, csak olvasni, egy tökéletes kapcsolatban élve? Nem. Nehezebb volt, mint a többi CoHo-t. Azokat valahogy gördülékenyebben olvastam, bár mindegyik a szívemig-lelkemig ért és egyik sem volt „egyszerű eset”. Jelenleg nem tudok olyan írót mondani, aki felérne nálam Collen Hoover-hez. Ő most a képzeletbeli dobogóm első helyezettje, mióta az első könyvet olvastam tőle. Ez az érzés nem csak nálam lehet így, ugyanis ez a könyve molyon jelenleg 96%-os!

A „kendőzetlen igazság”  az, hogy kicsit megtiport a könyv, nem éreztem utána azt a megkönnyebbülést, hogy itt a vége, fuss el véle, amit szoktam.

Nehezebb volt ezt olvasnom gyanítom azért is, mert Ő is nehezebben írta meg. Ugyanis ennek van valóságalapja, a szülei története. Azért külön hatalmas ölelés, hogy le merte írni, szavakba merte önteni a családjuk tragédiáját, kész terápiával érhetett fel, ahol megjárja az emlékezés poklát, hogy újra embernek érezhesse magát a végén.

Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret. 
Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen. 
Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot. 
Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített. 
Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni. 
Add át magad a reménynek!

Lily Bloom (aki ráadásul Blossom is, hiába, mindenhol vannak hülye nevet adó szülők), most temette el az apját. Azt az apát, akit utált, ezért a temetésén egy jó szót sem tudott kinyögni róla. Azt az apát, aki verte a feleségét, aki sosem volt igazi apa. Aki köztiszteletben álló polgármester volt egy kisvárosban, tehát soha senki nem tudhatta, hogy otthon mi folyik. Aki tönkretette a családja életét. Lily most ki akarja sírni magát és fellóg egy háztetőre fejet szellőztetni. Itt találkozik a jóképű (nagyon jóképű) Ryle Kincaid-del, aki szintén fejszellőztetés céljából ment fel a tetőre. Ő idegsebész, utolsó éves rezidens és épp látott meghalni egy gyereket a műtőasztalon. Egy szerencsétlen baleset volt, saját kistesója véletlenül lelőtte azzal a töltött fegyverrel, amit a szüleik ágya alatt találtak. De a kiborulása emiatt nem volt véletlen…
Ryle persze ráhajt Lilyre, felajánlva neki egy egyéjszakás kalandot, de kosarat kap.

„Mosolygok. Ez a férfi egyszerre szomorít el és zavar össze. Nem is tudom, beszélgettem-e valaha hozzá hasonlóval, akinek ennyire különbözik az élete az enyémtől, és ennyire más sávban adózik.”

Lily egy kis lakásban lakik Lucyval, aki sokat énekel, viszont

„Tiszta, és sokat van távol. Márpedig ezek egy lakótárs legfontosabb tulajdonságai.”

Nagy bánatában előveszi régi naplóit. Amik igazából levelek, de nem egy elképzelt barátnak (bár így is vehetjük), hanem egy tévés személyiségnek, Ellen DeGeneres-nek. Ezekben a naplókban írta le gyermekkori történéseit, köztük Atlas Corriganhez fűződő viszonyát.

Lily 16 volt, Atlas végzős, mikor egy nap beköltözött a mellettük lévő romos házba. Lassan barátság, majd szerelem szövődött közöttük, Lily segített Atlasnak túlélni, átvészelni a napokat, mivel kidobták otthonról. Nem volt rossz gyerek, de nem volt otthon maradása az új családfelállásban.

Ezek a naplóbejegyzések tarkítják a könyvet, egyre többet és többet megmutatva a múltból.

Lily úgy dönt, hogy örökségéből megvalósítja régi álmát és virágboltot nyit. Mindig is imádott kertészkedni, ez volt az ő menekűlőútvonala apja elől.
A véletlen az útjába sodorja Allysa-t, aki kisegítőnek jelentkezik a még romos boltba. Allysa pedig – mit ad isten – Ryle húga, így ismét egymáshoz sodorja őket a sors. Mindketten beadják a derekukat, pláne Ryle, aki pedig soha nem megy bele komoly kapcsolatba.

A sors pedig kegyetlen és újabb nehézségek elé állítja Lilyt. Az útjába sodorja Atlast, pont akkor, mikor végre van egy komoly kapcsolata, ezzel végképp feltépve a régi sebeket. Mert Atlas megígérte, hogy visszamegy érte és nem ment. Vagy mégis?

És az is lehet, hogy Ryle mégsem az, akinek látszik? Egy készülő vacsora, egy elfogyasztott üveg bor, egy véletlen baleset és egy mozdulat…

„Ryle keze a semmiből került elő, telibe talált, és hátralökött – elég erővel ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyomat. Megcsúsztam, és ahogy elestem, még az arcomat is beütöttem a konyhaszekrény egyik ajtajának fogantyújába.”

„Már nem Ryle hangját hallom. Csak apám szavai szólnak a fülemben.
„Ne haragudj, Jenny. Véletlen volt. Annyira sajnálom.„
-Ne haragudj Lily. Véletlen volt. Annyira sajnálom.”

„Képtelen vagyok eldönteni, hogy benne, vagy saját magamban csalódtam-e jobban. Benne, amiért így kijött a sodrából, vagy magamban, amiért ki tudja, miért, de vigaszra leltem a bocsánatkéréseiben.”

Mostanában valahogy minden könyvben találok egy számomra érdekességet, újdonságot.

Legyen az egy gyönyörű helyszín, amit rögtön felvennék a bakancslistámra, egy kertészeti technika, vagy valami DIY. El is határoztam, hogy ezentúl minden könyvajánlóban megmutatom külön is, hogy mi az, ami megtetszett. Itt például Lilly virágüzletének fő attrakciója, a steampunk-csokrok. A steampunk technikáról már hallottam, utána is néztem, szemezek is vele, hogy kipróbáljam, de csokorban alkalmazva eszembe sem jutott, mostanáig.

„-Mit művelsz azokkal a szerencsételen virágokkal? – kérdezi Allysa a hátam mögül.
Összezárok egy ezüskapcsot, és végigcsúsztatom a száron.
-Ez a steampunk!
Mind a ketten hátralépünk, úgy csodáljuk meg a csokrot. Vagy is… csak reménykedem benne, hogy ő is csodálja. Jobban sikerült, mint gondoltam volna. Pár fehér rózsát mélylilára festettem, aztán a száraikat különféle stampunk elemekkel díszítettem, például apró fém csavaralátétekkel meg fogaskerekekkel. A csokrot összetartó bőrszíjra meg egy kis órát is ragasztottam.
-Steampunk?
-Ez most a trendi. Eredetileg irodalmi műfaj, de helyet kap más művészetekben is. A festészetben. A zenében. – Mosolyogva fordulok meg, kezemben a csokorral. – Most pedig a virágkötészetben.”

A végére pedig még egy kis idézetgyűjtemény, csak hogy még inkább meghozzam a kedveteket az olvasáshoz! Meg hogy ne érezzem úgy, hogy pocsékba megy egy csomó jelölőcimke. 🙂

„-Tudja, hogy együtt élünk? – kérdezem. – Nem bánja? Mármint arra gondolok, hogy nem vagyunk házasok, ő meg minden vasárnap templomba jár. Ja, ne, Ryle! Mi van, ha anyád egy istentelen kurvának gondol?
Ryle az ajtó felé bök az állával, mire megpördülök, és az anyját pillantom meg, amint döbbent tekintettel áll a küszöbön.
-Anya, – mondja Ryle. – Bemutatom Lilyt, az én istentelen kurvámat.
Te jóságos ég!”

„-Biztos vagy a dolgodban, Ryle?
Beletúr a hajamba, közelebb húzza az arcomat, az ajka az ajkamhoz ér.
-Kendőzetlen igazság – suttogja. – Majd behugyozok az izgatottságtól, annyira várom, hogy a férjed lehessek.”

„… Elbasztam, Lily! Elbasztam. – A fülemhez hajol, úgy folytatja elcsukló hangon. – A feleségem vagy. Az lenne a doglom, hogy megvédjelek a szörnyetegektől, erre én vagyok a szörnyeteg.
Olyan kétségbeesetten szorít magához, hogy remegni kezd. Soha életemben nem éreztem ennyi fájdalmat sugározni egy emberből.”

„Szánni fog. Nem ért majd, miért nem hagytam el. Nem érti majd, miért hagytam, hogy idáig fajuljon a dolog. Ugyanazokat a dolgokat nem érti majd, amiket én sem értettem, amikor végignéztem, mi történik anyámmal ugyanebben a helyzetben. Az embereket folyton az foglalkoztatja, miért nem lépnek le a nők. De hol vannak azok, akik azon elmélkednek, miért kell egyes férfiaknak egyáltalán agresszívnak lenniük? Nem kizárólag őket kellene hibáztatni inkább?”

„Statisztikai adat lettem. Ha kiderül, mi történt velem, ezentúl mások fogják ugyanazokat gondolni rólam, mint amiket én gondoltam a hozzám hasonló helyzetbe került nőkről.”

” -A jövőben … ha valami csoda folytán megint abban a helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni valakibe… akkor légy szíves, belém legyél szerelmes! – A homlokomhoz nyomja a száját. – Még mindig te vagy a kedvenc emberem, Lily. Mindig is te leszel.
Elenged, és végleg magamra hagy, nincs szüksége válaszra.”

Azt hiszitek, ez a vége? Nem, nem! Az utolsó idézet után még van 60 oldal. És a végére az is kiderül, miért az a címe, ami.
Olvassátok el! CoHo-ban nem lehet csalódni!