Minek nevezzetek

 

A minap elolvastam egy cikket arról, miért érdemes jól választani nevet a gyerekünknek. Persze mindig az olvasón múlik, mit fogad meg az aktuális tanácsból, de állítólag azért kellene odafigyelnünk erre a kérdésre, mert rányomja a bélyegét mindenre, a személyiségünkre, a kinézetünkre, és úgy egyébként az sem árt, ha nem csinálsz bolondot a csemetéből. Fogalmam sincs róla, miért kattintottam a cikkre. Gyerekem nincs, nem is tervezek,  persze akad néhány a környezetemben, és köztük olyanok is, akiket szeretek – ha valaki azt meri állítani, hogy minden gyerek egyformán szerethető, az valószínűleg hazudik és/vagy álszent. Viszont kicsit elkanyarodtam a témától, ami  csak azért probléma, mert még rá sem tértem. Ott tartottam, hogy nevek és jelentőségük, majd annalee megkérdezte, milyen néven szeretnék írni a Női Logikára. Erre szerintem száz emberből kilencvenkilencen egyből rávágnák a választ, jómagam azonban komolyan elgondolkodtam rajta. Van két blogom, oda reea álnéven gépelgetek, írok egy kulturális honlapnak, ahol a hivatalos, teljes nevemet használom, ami történetesen nem egyezik meg azzal, ahogy a családom és a régi barátaim hívnak, és azzal sem, ahogy a kollegáim.

 

Na most, ha mindezen információ birtokában visszakanyarodunk az első mondathoz, és komolyan vesszük, hogy élethosszig befolyásol a kapott nevünk, akkor arra a konklúzióra kell jussunk, magam egy többszörösen összetett személyiségeket képviselek, akik jól elszeparálva kezelik a különböző alteregóikat. Kicsit olyan formán kell ezt elképzelni, miként a skizofrén személyiségei sem tudnak a többiekről, úgy én is elkülönítem mindennapjaim különböző szegmenseit. Édesanyámtól a Beatrix utónevet kaptam, a bátyámtól Bettit, a kollégáim beáznak, és magamnak a már említett reeát választottam. Az esetleges kérdésre, hogy melyik vagyok én, nyugodt szívvel válaszolhatom, mindegyik. Más–más arcomat viselem munkában, otthon, a barátaimmal és a családommal is. Szerintem ez épp elég kavarodást okozhat nem csak ebben a bekezdésben, de az egész postban, azért mégis, a téma pontos kifejtése miatt, elmesélnék egy rövid történetet.

 

Valamikor régen, a legelső munkahelyem esett meg az, amit azelőtt sosem képzeltem, néhány másodperc különbséggel megcsörrent két telefon – jó, hát elismerem, eddig nem túl izgi a sztori –, egy-egy kolléga fölvette, majd egyikük azt mondta: „Beatrix? Nem dolgozik itt!” A másikuk meg azt: „Nem ismerek semmilyen Bettit!” Kicsit meghasadt elmével és ijedten felsikoltottam: „Én vagyok!” Ketten néztek rám zavarodva, én meg felváltva rájuk, hasonló állapotban. Néhány másodpercre totál lefagytam, azon gondolkodtam, na innen most hova tovább! Majd úgy döntöttem, hogy azt a kagylót fogom átvenni, ahonnan Betti utáni óhaj száll. A hívó családtag vagy egy igen kedves barát, a másik pedig minden bizonnyal üzleti partner, akit majd visszahívok. Ráér.

 

És nagyjából itt kezdődött minden baj! Minden munkahelyeimen megkérdezték, hogyan szólítsanak, mondtam Bettinek, aztán mikor harmadjára javítottam mindenkit, hogy nem, nem bea, akkor egyszerűen csak feladtam. Az utolsó helyemen már nem akartam megzavarni senkit a keresztnevemhez nem passzoló becenevemmel, jó lesz az is, sóhajtással elfogadtam, amit adtak. Hát e formán esett, hogy végleg beává váltam, jóllehet szigorúan kisbetűvel. Ha levelet vagy e-mailt írok, a Beatrixot használom, ezt szeretem a leginkább, de bemutatkozni a vezetéknevemmel túl hosszú, szóval egyszerűen három betűvé csökevényesedett. Közben egy külön identitásként reea is száguld, és bizonyos körökben ismerősen is cseng. Azok a barátaim, akik életem ama területéről kerültek ki, ismét csak képtelenek Bettiként szólítani, ami, és ezt bevallhatom, nem esik túl jól. Ha megvizsgálom, melyik nevem milyen érzelmet vált ki belőlem egyértelmű, mit is szeretnék: szólítsatok Bettinek! Jó lenne végre egy olyan közösség, ahol szeretik ezt az énemet is, legalább annyira, mint én.

 

Na, akkor ezzel meglennénk! És hogy miről fogok írni? Halványlila gőzöm sincs! Vegán vagyok, imádattal olvasok, szeretek moziba járni, színházba is be-be találok, hiszek Istenben, de mélységesen elborzadok az emberektől, hajlamos vagyok elmerengeni látszólag értelmetlen dolgokon, és folyton történik velem valami. Gyakran úgy érzem, unalmas és antiszociális vagyok, édesanyám szerint külön kategóriát képviselek, a kollégáim úgy vélik, nem túl erős a társas vénám, néhány barátom eseti szinten meglepően szellemesnek tart, a bátyám időnként úgy gondolja, totál vállalhatatlan vagyok, viszont a főnököm szerint nem vagyok antiszociális, csak teszek mások véleményére. Szóval ki tudja?! Bármi megeshet… Ez pedig épp elég egy bemutatkozáshoz.