Sok-sok verset olvastam már, szavaltam én is anno, hallottam is a gyerekeimtől, ezért nagy fejtörést okozott, hogy melyikkel is köszöntsem én is magunkat, kedves anyatársaim.

Talán ez jellemezhetné legjobban a gyerekeinket, a tudásszomj és a mindent tudás akarata, a naponta feltett milliónyi kérdés, amit persze most rögtön és azonnal meg kell válaszolni.

Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,
milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam?
És tehozzád hogyan szóltam,
amikor nem volt beszédem?
Honnan tudtad, mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!
Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél,
meleg tejeddel etettél?
Akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem?
Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,
a hasadban rugdalóztam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,
mesélj rólam!
Milyen lettem,
amikor már megszülettem?
Sokat sírtam
vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,
akkor is szerettél volna?

És ki nem hallaná naponta ötszázszor azt a mondatkezdést, hogy „Anyaaaaaaaa!!!!!” és mikor már úgy gőzöl a fejünk, mint a Szaffiban a Gróf úrnak, mert gyermekünk átment Ábelbe és a „Demiééééért?” mondatra aznap már számolatlanul válaszoltunk… akkor sem adnánk semmi pénzért a velük töltött időt és soha fel nem mondjuk ezt az állást!